Negyven fokot mutat árnyékban a hőmérő higanyszála. A pár napig nálunk "raboskodó" kutyus óg-móg magában. Nem elég, hogy több napig nélkülözni kell a szeretett gazdikat, a megszokott vackát, még ez a rekkenő hőség is rátesz egy lapáttal. Nem először van itt, mégis zsörtölődik. Hiába a hűvös előszoba, nyüszítve ébreszt bennünket és mutatja meg a szétmarcangolt alomját. Tökéletesen megértem és -ha tetszik, ha nem- elfogadom a viselkedését. Rám néz, vállalja a tettét, nem hőköl. Bezárkózok az ajtók és ablakok tervszerű nyitásával és zárásával hűvösre varázsolt lakásba. A napokban mégsem sikerült a megszokott hőmérsékletet előállítani. Elektromos energiát igénylő légkondicionáló berendezésünk nincsen. Megvalósításának ötletét éppen most verte ki véglegesen a fejünkből az egyeztetések nélkül "alkotott", zsáknyi kérdőjelet megszülő kormányrendelet. Túl sokba kerülnének a kilowattok, marad az okos szellőztetés és néha a szervezetünk kínlódása.
Azt mondja az orvos, magas a vérnyomásom. Felírja a gyógyszert, más megoldásról szó sem esik. Ne keringjen receptem az űrben, hát kiváltom. Elolvasom a hozzá leírtakat, visszacsomagolom a dobozába és későbbi időkre tartalékolom. Néha megmérem és a műszer mutatta értékeket elfogadom. Igazán csak kopogtatok a hipertónia kapuján. Százezer út című vers jut eszembe, Váci Mihályé. Amikor másként gondolkodok arról, amit elém kínálnak: "Ha azt mondanám: Jó,igen. Ne vedd komolyan, el ne hidd: -másodpercenként a szívem igent biccent és nemet int." Egyszóval morgolódok, de viselem a forró nyarat.
Szenved a természet is. Nem nyílnak meg az égi csatornák, ha mégis, hát az életünket megkárosító túlzásokba esnek. Az öregedő ringlófánk is várta már a hűsítő esőt, a cirógató szellőt. Kapott helyette egy fennhéjazó vihart, aki a még égbe törő hatalmas ágát letörte és földhöz vágta a rég kiszáradt és madárfészket tartó élettelen párjával együtt. Az a kis rút, életben maradt zöld ráhajolt a faházikó tetejére, neki én adtam meg a kegyelemdöfést. Szerettem ezt a fát, meg is verseltem, egy tucat éve annak már, csak néhány sor belőle:
Szív és pumpál, felszínre küldött nedvei
törzsét, dús koronáját nevelik.
Megérik és felnőtté válik a fám.
Tavaszonként hófehéret virágzik...
A fény, az eső, az életet adók
számára már csak tavaszokat hosszabbító
engedékeny, kedves varázslók.
És egyszer így jár majd az ember is. Dolgozik a szíve, a fáradhatatlan izmos pumpa. Az egyik másodpercben él, a másikban meghal, közben mindenünket ellátja tápanyag-dús vérrel és friss oxigénnel. Úgy 2,5 milliárd dobbanás után aztán elfárad, még egyszer istenigazából összehúzza magát, majd elernyed és örökké mozdulatlan marad. Azért ha szerencséje van, mások szívében még sokáig élhet és doboghat tovább.
A ringló már a hangyák martaléka. Ha a maradékát el is tüntetem, mindig látni fogom az ifjút, a felnőttet és az öreget. Az én szívem is ledobogta már az átlagot, de szerintem elfogadható ritmussal segíti a tüdőmnek emelni és süllyeszteni még a mellkasomat. Jó lenne még jó étvággyal éveket megélni és a konfliktusainkról csupán regélni. Hogy erre adódik-e lehetőségem, majd meglátjuk. Környezetemben kerülhetem a perlekedést, de a külvilággal szemben tehetetlen vagyok.
Majd elmúlik ez a hosszú forró nyár is és a tarka őszben ígérem, nem irkálok összevissza mindent, már a jövő tavaszára gondolok. De addig is mit tegyek? Kérdezzem meg a kezelőorvosomat, gyógyszerészemet? Kitalálom magam is, keresek a megkopott és a fakopáncs csőrével megfaragott madárodúnak egy új helyet.
