1900-ban születtél

Marc Cole, a John Maxwell Enterprise vezérigazgatója egy utazásra hívott meg, tartsak vele gondolatban. Képzeljem el, hogy 1900-ban születtem. És rendre feleleveníti a század eseményeit. I. világháború, 18 millió halott. Spanyolnátha-járvány 50 milliós áldozattal. Gazdasági világválság óriási munkanélküliséggel, termelés visszaeséssel, összeomlás szélére került országokkal. 39 éves koromban kitör a II. világháború, annak végeredménye 75 millió ember életének kioltása. Korea, Vietnám, újabb 5 és 4 millió halott. Közel kétmillió ember vált földrengések áldozatává a században. És végre egy jó hír, a 75-éves születésnapi ajándékod, befejeződik a hidegháború.

Édesapám 1901-ben született, mindezeket átélte és el is mondta nekem. Végigdolgozta életét, becsülettel teljesítette feladatait. Kenyeret adott mind a kilenc gyermeke kezébe. Huszonéves koromban gyakran beszélgettünk a történelmünkről és az akkori jelent a század legjobbjaként jellemezte. Negyvenkét éve elment, kíváncsian hallgatnám véleményét a négy évtized eseményeivel kapcsolatban. Még akkor is, ha tudom miket mondana, ismertük egymást annyira. 

Marc Cole nem beszélt arról, hogy a földön valahol mindig ropognak ma is a fegyverek. A gazdasági válságok rendre most is beköszönnek és fuldoklik a föld, nő az éhezők száma. A kevesek kezében lévő hatalmas pénzek uralják a világot a tulajdonosi érdekeknek megfelelően. Nem csitul a harc a különböző vallások között. Isten nevére hivatkozva gyűlölnek, rombolnak és ölnek, vagy éppen önös érdekeket szolgálva feledkeznek meg embertársaik segítéséről. 

Az utazásra kijelölt század második feléről, hazánkról -történelem óra megtartása nélkül- néhány gondolat. Újjáépítés a háború után, felerősödő politikai harcok, 1956 és megtorlások, változás a gazdaság mechanizmusában, évtizedes semmittevés a szocializmust építő országok táborában, rendszerváltás! Szabad választások, bizakodás a jövőben! A jól működő állami gazdaságok, mezőgazdasági szövetkezetek szétverése, privatizációja. Az ipar kiárusítása az erre váró külföldi tőkének, szabad rablás a kereskedelemben. Amikorra rájöttünk, már csak a bizakodás maradt meg bennünk, hogy Európához való tartozásunk esélyt adhat a lassú és egyenletes fejlődésünkre. Mi tagadás, nem igazán jött ez össze! Ma már a sereghajtók közé sorolnak bennünket. És ha mégis elindul jól működve egy-egy honi kezdeményezés, megjelennek a vércsék és kíméletlenül lecsapnak áldozataikra. A legfájóbb ebben a furcsa kizsákmányolásban talán az, hogy ezek a ragadozó madarak szép számmal élnek közöttünk magyarságukat vijjogva, tojásaikat lerakva és szaporodva. Édesapám ha látná, megtelne a lelke aggodalommal, de ezzel így vagyok magam is, nem a saját elkövetkező éveimre gondolva.

Marc Cole körbe járva a földgolyót azt javasolja, hogy próbáljuk meg mai helyzetünket tisztességes nézőpontból szemlélni. Vajon eddig honnan és hogyan nézelődött? A következtetéseivel teljes mértékben egyet kell értsek. Azt mondja, hogy ezután legyen mindenki jobb, mint tegnap volt! Szeresse a másikat és legyen kész segíteni! Kívánalmai megvalósításának feladatára az emberiség még nem nőtt fel, több-kevesebb sikerrel még mindig az utat keresi. Vannak ugyan törekvések a földgolyó minden puzzle darabjának helyreillesztésére, ám ezek erőtlenek, a tőke csirájában fojtja meg az ilyen elképzeléseket. Tisztelek és becsülök minden nációt, távol áll tőlem, hogy bármelyiket is megsértsem. De el tudok készíteni egy listát azokról, akikkel szívesen élnék együtt és egy másikat, akikkel nem. Ez utóbbi lajstromhoz több papírra lenne szükségem.

Csakhogy nekem már nincsen választási lehetőségem. Magyarországon élek, itt születtem, ez a hazám. A hátralévő kevesebb évet a kertemet meglátogató napsugarak fényében, fáim hűsítő árnyékában szeretném eltölteni. Még akkor is, ha kicsi országom a hosszabb lista neveit szaporítja. A honfoglaló magyarok "tisztasága" csak a mellüket döngető, kivagyi emberekben maradt meg. A valóság az, hogy mára ereinkben folydogál sok-sokféle nemzet élete, de az elburjánzott önteltségnek ehhez semmi köze. Hovatartozásunkat illetően persze nem is ez a mérvadó, hanem a cselekedeteinket irányító elme, szív és a lélek.

Történelmünk során soha nem tudtunk egy húron pendülni! Ha nagy ritkán mégis előfordult, jött a nálunk erősebb, megtorolni azt. A megújulásra, szabadságunk kivívására, egymás szeretetének és megbecsülésének ápolására a legnagyobb esélyt a századot záró évtized hozta meg. Rendszerváltásnak hívják még ma is ezt az időszakot. Nekem azt megelőzően, de követően se adódtak megoldatlan problémáim. Mindent sikerült megvalósítani, amit elképzeltem az életemben. Voltak szabályok, amiket meg kellett tartani, de közülük egyik se hozott soha megalázó helyzetbe. Lehetséges, hogy túlzottan picikék a kitűzött céljaim? Hát soha nem akartam a Karibi tenger habjaiban fürdőzni, ez igaz. Mégis miért zavar akkor az elmúlt harminc év alakulása? Azért, mert egyre gyakrabban hallom a szégyenkezés szavait nemcsak egy miniszterelnökünk, de magyarságunk miatt is. Lehülyézhetnek ha elmondom a véleményemet és hülyének nézhetnek, ha nem mondom el. A politikai csatározások eredményeképpen ma dagad a gyűlölködés és fázósan húzza össze magát egy sarokban a szeretet. 

Én pedig csak tehetetlenül vergődök az események között és rosszul érzem magam mások hibái miatt. Pedig csak komolyan kellene vennem és zavartalanul elfogadnom kedvenc humoristám anyósának szavait, aki még a múlt század kilencvenes éveinek elején mondta a vőjének:

   -"Te Géza! Lassan a szar húzza le a vécét!" Akkor este ezzel a mondattal fejezte be, atilláját a sarokba dobva, csendesen kisomfordált. A hallgatóság -a hivatalból odarendeltek kivételével- udvarias tapsa kísérte őt a függönyök mögé.                                                                                              

Az anyósok szava mögött gyakran rejtőzködik az igazság. Miért nem tudom nyugodtan tudomásul venni a jövőnket nem éppen festői környezetbe helyező feltételezését? Miért zavar engem a szerepek cseréje? Mi bajom származhat nekem abból, hogy a magán könnyítő ember keze helyett a kinyomott salak fogdossa a láncot? Egyenes gerinceket ígértek és tiszta fürdőszobákat. Egyenlő esélyeket a boldogulásra! Egymás iránti tiszteletet, megbecsülést és szeretetet. Még a csíráját se látom ezeknek, sőt! Mindezeknek az ellenkezője érvényesül, tervszerűen, előre megfontolt szándékkal, kérdezés nélküli,tudatos támogatással. Miért is zavar mindez? Egyrészt azért, mert hazug szavakkal Istent is belekeverik ocsmány játékokba, másrészt azért, mert történelmi esélyt hagyunk elfutni magunk mellett, ami a magyarság évszázadok óta hőn áhított felzárkózását jelenthetné. 

De amíg a pillanatnyi érdekekért megalkuvók képtelenek kiegyenesedve felérni a vécé láncát és a víz áramlását lassan csak a szar idézi elő, addig akaratlanul is bepiszkolódik sokunknak a keze és soha nem lesz tiszta a közös fürdőszoba. Hiába az új század és annak minden lehetősége. Be is fejezem kusza-kósza gondolataim megosztását másokkal. Elnézést kérek a szóért, amit nehezen hordoz hátán a papír, de az anyós száját hagyta el, vitába szállni vele nem ajánlatos.  

Megint egy titok?

A titkokkal lezárt ajtókat több ízben is feszegettem blogom kerek bejegyzéseiben. Nem találtam mások elől elrejtetteket és a kedves olvasóm bizonyára jóízűen mosolygott rajtam, amikor éppen ezek kerültek a szeme elé. Írásaimat kutyafuttában se kötelező átnézni senkinek. Minden bizonnyal van közöttük jó és rossz, unalmas és érdekfeszítő. Engem mindegyikben az motivált, hogy a gondolataimat megosszam másokkal, nem irányítva senkit se jobbra, se balra. Okozzak velük lehetőleg másoknak örömet, azonosuljanak néha bánatommal.

Van egy hírem, elmondom mindenkinek, mert ez az, ami rendre kötelez. A mai napig 78.443 ember olvasott bele a szösszeneteimbe. Voltak közöttük olyanok, akik ösztönző és dicsérő szavakkal illettek, fenyegető pálcikát egyet se láttam a fejem fölé tartva. Köszönöm mindenkinek, aki soraim között kicsit is elidőzött!

Ez itt éppen a négyszázadik és egy pillanatig sem kellett törnöm a fejem, milyen titokról beszéljek. Megjelent az nálam most december végén. Amikor reggel az ébredés után kitekintek az ablakon, szomorkásan veszem tudomásul, hogy a hetek óta tartó borongós, ködös időre nyitottam ki már sokadszor a pilláimat. Valami most mégis más, mi az? A kosárlabda palánk mögött a mini pályánk sarkán egy óriási halomba frissen kitúrt földet látok. Csak ámuldozok, régi cimborám a vakondok tette volna ezt? Szorgalmas jószág ez a kis emlős, régóta a kertem lakója. Nem alszik téli álmot, de azért decemberre már össze szokta gyűjteni a télirevalót. Vagy lusta volt őkelme, vagy  a tél első hónapja túlzottan engedékeny. Vagy idegenek járkálnak a kertemben?

Hallgatom a híreket, gyakran követem el ezt a hibát. Belbiztonsági főtanácsadó beszél a migránsokról. Valami-féle megnyíló áthaladó csatornáról beszél. Ez a sok-sok mindenhez okosnak kikiáltott ember gyakran okozott nekem meglepetést. Róla rögvest eszembe is jutott  az én friss földtúrásom, de a következő pillanatban már el is hessegettem magamtól ezt a gondolatot. Túl messze vagyok én a déli határoktól és egyébként se láttam még ezeknek a szerencsét próbáló embereknek a kezében egy ásót.

Marad hát a vakond, aki a magas túrásával jó ráijesztett a fenyőmre, nyújtózott is az hirtelen vagy harminc centit. Kieszelt dolog a migránsokkal így foglalkozni, elnézést is kérek miatta. De hát mit tegyek, ha kis hazánk milliónyi elkendőzött titkáról senki nem emeli fel a fátylat és az egyre piszkosabb aktákról senki nem fújja le a port. Biztos ami biztos, legközelebb amikor kiülök a kertbe, tartok magamnál egy sört, vagy egy kis borocskát. Két pohárral, ha földkupacból a legnagyobb meglepetésemre mégis előbújna, meglepne valaki. A frissen túrt dombocska magassága sem keserít el, tavasszal majd elsimítom a fű zavartalan kaszálása érdekében. Most vakítóan tűz a nap, a dél-körüli órák árnyékában 15 a fokok száma. Kihasználom ezt a barátságos időt, kiállok a vakondtúrás mellé, és még ebéd előtt iszok egy kupica körte pálinkát. Mielőtt lenyelném, mindazoknak boldog újesztendőt kívánok, akik velem együtt nem szívesen látják örök homályát a félelemből takart titkoknak, akik feltételek nélkül köszönnek a járdán a vele szemben érkezőnek.

Valami nagyon rosszat szólhattam, vagy gondolhattam azokról a titkokról, amelyeket a XX. század utolsó évtizedében és azt követő húsz évben minden magyar állampolgár előtt kötelezően oldani kellett volna. De a harminc év hatalmat gyakorlói közül nem akadt egyetlen bátor legény sem, aki azt megtenni merte. A gyávák és félősök miatt most én érzem rosszul magam. Ezt az érzést felejteni most emelem a poharamat, de jaj! A föld erői megmozdulnak, figyelmeztetnek, csendre intenek. Az asztal megmozdul, a cserepes növénykék szellő nélkül is libegnek. Akármilyen kicsi is a földrengés itt a szilvás kertben, egyértelmű az üzenete: Ember, te milyen parány vagy?!

 

Rendhagyó karácsony

Az életünket alaposan felforgatta ez a vírus. Van akit megijeszt, mások legyintenek rá. Értetlenség, kapkodás, korlátok, aggodalom, átértékelés, segítés, szeretet. Tavasz óta ezek mindegyike körülöttünk ólálkodik és rendre ránk is köszönnek. Közülük néhányan megakadályozzák, hogy a karácsonyi ünnepeket megelőzően, jó szokásunk szerint összegyűljünk a fenyő körül és ott kellemesen elidőzzünk együtt néhány órát. 

A zöld ágacskák most is ünnepi ruhát öltöttek magukra, ne felejtsünk el megállni, rájuk csodálkozni.  És ha már ott vagyunk -mert képzeletünk gazdag- gondoljunk távoli szeretteinkre, barátainkra is. Érezni fogjuk, hogy mellettünk vannak, legyenek ők bármelyik sarkában most a világnak. Távozóban bátran lopjuk el a fáról karácsony tiszta fényének egy darabkáját, zárjuk a lelkünkbe és vigyük az  otthonunkba.

A fa környezetét már novemberben nagyon szépen rendbe tették. A fenyő Luca nap előtt ünnepi köntösbe öltözött. Ha tudok a díszítésről, meglátogattam volna a szorgos kezek gazdáit, csak azért, hogy találkozzak, lássam őket, beszélgessek velük. A karácsonyt köszöntő ünnepünkkor felcsendülő dallamok és versikék mellett engem már többször is megtiszteltek azzal, hogy beszélhettem a karácsonyról, elmondhattam Mecsekfalu lakóinak és a körünket megtisztelő ismerősöknek gondolataimat a szeretetről. A személyes találkozás elmarad, mégis hadd kívánjak most minden földimnek és e sorokat olvasóknak szeretetben gazdag, békés és áldott karácsonyi ünnepeket. Befejezésül a szokásos versike helyett egy korábban megfogalmazott -életünk minden napjára érvényes- házi áldást teszek le nagy örömmel az ünnepi asztalokra. Fogadjátok tőlem szeretettel! 

Házi áldás

 

A lépcső fokára, ha fellépsz, rövid az idő az ajtódig,

mégse nyisd azt addig, amíg ruhádat le nem veted

s jól ki nem rázod belőle az út porát, a világ rád

rakódott álságait!

Gondolataidat csak a szeretteidre pazarold,

tisztán lépd át a küszöböt, mosolyogj!

Akit meglátsz, fontos ő neked és hidd el,

hogy az vagy magad is!

Tegyél meg mindent, hogy derűs arcok vegyenek körül!

Így bízhatsz abban, hogy utadat az ő mosolyuk kíséri.

Szólhat a zene, hangosan dübörgő,

lehet beszédesen néma a csend, te csak mosolyogj!

Így köszönt a hőn áhított, a megbecsülést, tiszteletet szolgáló szeretet 

és szüli meg sarokba megbújva a nyugalmas, viszálykodást nem ismerő

békét.

De ez a harmónia már egy másik dallam,

a szív és a lélek magasztos, ünnepélyes muzsikája.

Kevés hozzá az értelem, csak érzelmekkel közvetíthető.

Több ez, mint vasárnapi játék!

A sok jóval a boldogságot adó, a hétköznapokat is

ünneppé varázsoló csoda.

Áldás ez, a közös gondolatok és tettek gyümölcse

és segítség, talán Istentől is eredő.

S a gyümölcs mellé étel is kerül az asztalra

jóízű és bőséges.

Szívvel-lélekkel főzött, másokkal is megosztható 

Ülj le hát és kínáld, közben mosolyogj!

Utcanevek újrakeresztelése

Önkormányzatunk képviselő testülete novemberben meghozta a döntését, amelynek alapján Kökönyös városrészben átkeresztelik a Gorkij utcát. Az új névadónak egy sokak által ismert és köztiszteletnek örvendő Kiss József lokálpatrióta, írót, helytörténészt,  választották.

Ennyi a rövid hír a hosszú évek óta országosan zajló folyamat helyi "időszerűségéről". Foglalkoztam már ezekkel a "rendkívüli" keresztelőkkel, de ezt a mostani döntést nem tudtam szó nélkül hagyni. Hoztak egy törvényt a közterületeket és utcaneveket érintőt. Minden olyan személy nevét le kell radírozni a táblákról, akik összefüggésbe hozhatóak a XX. század önkényuralmi politikai rendszereinek kiépítésével, fenntartásával kapcsolatban, vagy azokban vezető szerepet játszottak. A törvény a megítélésben lehetőséget biztosít a Magyar Tudományos Akadémia hozzáértő tagjainak megkérdezésére is. Nagyon gyorsan, szoborral együtt eltűnt a Lenin tér, követte azt Sztahanov, Sallay Imre és Fürst Sándor is. Meggyőződésem, hogy Uljanov nem azt a Szovjetuniót akarta, amelyiket mi megismerhettünk. Sztahanov egy kiváló munkás volt, akit melós társai rendre kiszolgáltak, így vált -irányított csalással- képessé óriási teljesítményre. Sallay vezető szerepe a KMP munkájában nem vitatható, de a pártba 23-évesen belépő Fürst Sándoré annál inkább. Mindketten feltétel nélkül hittek egy igazságosabb, szebb jövőben. Ez elég is volt a hatalomnak, hogy őket meghurcolják, a biatorbágyi merénylet elkövetésével megvádolják és 1932. júliusában életüktől megfosszák. Hiába tiltakozott ez ellen röpiratokban József Attila és Illyés Gyula is. Fürst Sándor mellszobrát 1958-ban avatták a Puskin téren de helyeztek el belőle iskola udvarába is, amelynek nevet adott. A Puskin tér ma Brenner park, a szombathelyi suli udvara se dicsekedhet a "merénylővel". Semmi gondom nincs az építésszel, de mi bajuk lehetett az új keresztszülőknek Puskinnal? Talán a meggondolatlan párbaja d' Anthés kalandor cári tiszttel? Azután volt még Népköztársaság utunk és Moszkva terünk is. Államformánk nevét aktuális helyzetünk adta, az orosz világváros jelenléte nem feltétlenül politikai meggyőződésből díszítette Budát.

A törvény szövegét megalkotók feltételezték azt, hogy lesznek majd vitás kérdések. Nem gondolom, hogy túlságosan sok esetben kértek volna szakvéleményt az akadémiától, megoldották a problémákat helyben az okos emberek. Ha az MTA egyik speciális bizottsága által anyakönyvezni engedélyezett keresztnevekre gondolok, talán jobb is.

Harminc évvel az önkényuralmi politikai rendszer megszűnése után most idén ősszel változik a Gorkij utca neve, ez így majdnem komolytalan. Mi a baj Peskovval? Bírálta ő még Lenint is! Írói értékét ugye nem kérdőjelezi meg senki? Miért nem történt meg a névváltoztatás eddig? Ki kezdeményezte és mi okból? Talán az érintett lakók verdesték sűrűn az önkormányzat ajtaját, követelve a változtatást? Mindössze egy-két embernek jutott eszébe házának faláról Gorkij nevét eltüntetni, mert számukra az már elviselhetetlenné vált? Vagy nem is ott élő ember dobta fel ezt a labdát? Hasonló mondatokat szerkeszthetnék az új névvel kapcsolatban is.

Van-e jogosítványa nálunk  az utóbbi három évtized hatalmat gyakorlóinak arra, hogy neveket változtassanak? Nem hiszem hogy lenne! A mi országunkban ma is csecsemőként fekszik bölcsőjében a demokrácia. Minden utcára kitett név visszatükrözi a történelmünket, ezért néhány kivételtől eltekintve ott vannak jó helyen, ahol vannak. Négy évig gimnáziumba, jártam, mégsem jutott soha eszembe, hogy Kún Bélának hívják azt, ettől még egyetértek a gimi nevének megváltoztatásával. Az érettségi magyar írásbeli tételek lehetőséget adtak 1848, 1919, 1945 évek közötti választásra. "Népünk három tavaszának tükröződése líránkban" címet viselte a megoldandó írásbeli. Nem az egymástól távoli tavaszok kiértékelése, hanem az a néhány lírikus kiválasztása okozhatott csupán gondot. Szerencsém volt, hogy szerettem Petőfit! Halkan írom le, a harcos katona, forradalmár költő egyesek szerint Barguzinban írogatott és tanítóskodott a szabadságharc leverése után.  Nem hiszem el, senki ne is említse ezt, mert a végén valamilyen okos Tódor még átkeresztelteti a Petőfi terünket Kugotowicz Manóra. Bár a térképésszel sincs bajom.                                                                                                                         Nem fogadhatom el olyan személyek szobrainak közterületre helyezését, akiknek a neve rendesen megosztja a tízmillió magyart. Márpedig ez mai gyakorlat. A mindenre alkalmas, a törvény szellemében utcanevekre számításba se jöhető "politikusoktól" hangos a hatalom. Megélhetjük még azt is, hogy a hazáját elhagyó Kossuth Lajos, vagy Rodostóban bujdosó II. Rákóczi Ferenc is lecserélődnek?  Tavasz utca lesz a Nyár utcából csak azért, mert júliusban néhányunknak nem tetszőn, erősebben tűz a nap? Lehetséges, de egy dolog biztos. Január elején, amikor leesik a hó, a szállongó pihék már nem találják a Gorkij utcát.

 

Szerethetem úgy a hazámat

„Szerethetem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!" Cserdi község egykori polgármestere fejezte így ki hazaszeretetét. Bogdán Lászlónak hívták, július végén halt meg. Azt mondják, önkezével vetett véget életének.

A Zselic alatt a Mecsekháton ebben a falucskában 350 ember él, többségében cigányok. A település 2006-ban olyan polgármestert kapott, aki a párját ritkítja. Aktívan politizált, tervezett és végrehajtott. Kapcsolatokat teremtett, ágált és dicsért. Hagyta magát meggyőzni és győzött meg sokakat. Másfél évtized alatt megmutatta, hogyan kell és lehet kenyeret adó munkát adni az emberek kezébe. Láttatta azt is, miként lehet kitárni az iskolák kapuit a közösségük gyerekei előtt. Követni való mintát tett le az asztalra, kulcsát a velünk élő cigányság felzárkóztatásának.

Ismertem közülük a tanítót, a bányászt, a kereskedőt, a muzsikust, a teknővájó fafaragót, a kertjét művelőt, az erdei gombát gyűjtögető napszámost, a lusta kiskatonát. Azután ott fent valamit elrontottak. A cigány édesanyák gyakrabban hozták világra a kicsinyeiket a család megélhetésének szolgálatára. A hatalom közben nem adott munkahelyet nekik, arra kísérletet sem tett. Mindennek az eredménye az lett, hogy a számában nagyra nőtt kisebbség a kilátástalanság, a teljes megosztottság és a szegénység mély gödrébe süllyedt. Nem érkezett segítség a sajátjaiktól sem, sőt! A kormány kényszerű milliárdját éppen az kótyavetyélte el büntetlenül, talán "kiérdemelt" segítséggel.

És akkor jött Bogdán László, aki megmutatott egy utat a kátyúból kivezetők közül. Amit tett, az nem tartozott a csodák közé, vagy talán mégis? Követői nem igazán akadtak, segítők is alig. Kitartóan és fáradhatatlanul tette a dolgát egészen addig, amíg a gondjai fel nem őrölték egészségét. Úgy hírlik, hogy azoktól és egyre súlyosbodó betegségétől menekülve választotta inkább Cserdiben a temető csendjét. Családja kérésére kevesen kísérték végső nyughelyére.  

Nincsen "cserdi csoda" és nem is volt! Nyomoznak a faluháza-körüli korrupciós ügyekben. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat szajkóznak igazán meggondolatlanul írt-és mondott csatornák, gyalázva és gyaláztatva egy ember emlékét. Csúnya divattá vált a védekezésre már képtelenek gyanús ügyletekbe keverése. Így járt az egykori polgármester is. Elszámolási problémák, titkokkal övezett hívások, eltűnt milliók, büntető feljelentések, bizonyítatlan rágalmazások. Én nem tudhatom, hogy ez utóbbiak mögött, milyen érdekektől vezetve, kik állnak. Az eltelt hosszú hónapok szótlansága azt a feltételezésemet erősítik meg, miszerint rosszakaratúak mondvacsinált, kegyetlen játéka volt mindez.

A falu első embere sok barátot szerzett magának. Hogy közülük melyik az igazi, már nem fogja mindegyikről megtudni. Az biztosan nem abba a körbe tartozik, aki most a neve hallatára szégyenlős, kierőszakolt mosolyt csal az arcára. Azoknak hiányzik, akiknek ő tartott lámpást a kezében és adott hitet egy szebb és jobb életre. Járóka Sándor az éjszakázó "Király" jut eszembe Lászlóról. Mindig csak jó kedvvel és vidáman nyújtotta baráti kezét és adott munkát akkor is, ha a szívét összetörni, a lelkét meggyötörni igyekeztek. Nem kellett bebocsájtást kérnie az Egek Urától, nyitott kapu várta. Én nem ismertem személyesen, soha egy szót nem váltottam vele. A sajtón, rádión, televízión keresztül kapott információk segítettek eligazodni Cserdi sorsának alakulásában. Pár éve megállt valami. A polgármester fejszéje kicsorbult. Túl nagy fába vághatta azt, idő előtt! Az éles szerszám nyelét csak egyedül markolta. Mi magyarok -ha még István király gyermekeinek, vagy azok fogadott testvéreinek érezhetjük magunkat- nem vagyunk alkalmasak szerető kezet nyújtani a cigányoknak. Bogdán László ehhez még korán született.

Madár volt, ritka és fehér, mint az a holló. Egyenes gerincéről, tisztességéről és becsületéről soha nem kellett, hogy meggyőzzön. Megtette azt egy pillantás a szemeire. Ha most elénk állhatna, a szokásos nyíltságával és őszinteségével felelne minden kérdésünkre. Választ adna a kimondatlanokra is. Befejezésül megismételné leghőbb vágyát tükröző gondolatát abban a reményben, hogy abból egyszer majd eltűnik a tagadó szócska: "Szeretem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!" 

 

Névnapi virágok

Nem minden évben van mód arra, hogy november második felében bimbózó rózsaágat szakítsak a kerti bokorról. Idén megtehettem, éltem is a lehetőséggel. Névnapján első dolgom volt megköszönteni Őt egy szál, szirmait már kibontó sárga rózsával. Kapott másoktól cserepeseket is, de a lányok a színesen földre hullott faleveleknek újra életet adtak. A belőlük készített csokor biztosan a szebbek közé tartozott. Ám ezt a tizenkét szál tarka rózsát még  meg is fejelték. Az unokák friss levegőt szívni mentek ki a szabadba. A rövidke csavargás közben a körtvélyesi oldal zöldjében közösen gyűjtöttek egy bokréta mezei virágot. 

Hazaérkezéskor együtt nyújtották át ezt is a Mamának. Csak úgy, csak szeretetből.

Karácsonyi örökzöldek

Közeledik a karácsony ünnepe, amikor mindenki lelkében nagyobb helyet foglal el magának egy érzés, a szeretet. Megemlékezni a Megváltóról, ajándékozni, összetartozást kifejezni a zöld fenyő körül, ezek már eltérő módon valósulhatnak meg. Istenben vagy hiszünk, vagy nem. A bizonytalanok -közéjük tartozok magam is- általában akkor fordulnak hozzá, ha baj van. Eltérő gyakorlata van az ajándékozásnak. Akinek degeszre tömött a pénztárcája, hajlamos drága tárgyakkal borítani a fenyő alját. A szegény ember hosszú töprengés után választ ki egy-egy játékot, vagy könyvet. A még szegényebb a karját nyújtja ölelésre. Az egymást őszintén szeretők pillanatok alatt tudni fogják, mi az amit örömmel elfogadhatnak, mit hozott számukra a "Jézuska"?

De én most csak a zöld fenyőről akartam írni!  Bizony előfordul, hogy nem tudom fegyelmezni magam és sorokat telítek meg másról. Német szokás alapján honosult meg ez az ünnepi kellék a mi hazánkban. A fiatalon kivágott növény  Jézus önfeláldozó életét szimbolizálja. A gyökereitől megfosztott fácskát akkor csak az vigye be otthonába, aki magáénak vallja Krisztus tanításait? Nekem fáj minden egyes kivágott fa, mégsem ágálok a fejsze csattogása miatt, mert aki azt a kezében tartja, holnap új csemetét ültet, mert az adja neki a kenyerét, az életét.

A leírások szerint Brunszvik Teréz volt az első, aki nálunk fenyőfát állított karácsonykor. A nevelés területén jeleskedő grófnő Martonvásáron lévő birtokán tette ezt 1824-ben. Elterjedt és szokássá vált a fenyő illatával megfűszerezni szentestéinket. Én még emlékszem a magunk festette diókkal és a mézes puszedlikkal díszített fáinkra, rajtuk a minőségükben előnyükre változó szaloncukorkákra. A tűlevelek ékesítése egyre cifrább lett. Látok már olyanokat is, amelyek a hivalkodás eszközeivé váltak. Ugyanakkor észreveszem azt is, hogy belőlük sokkal kevesebb talál gazdára a piacokon. Helyettesíti őket a sokszor használható műanyag, vagy csak egy ágacska a régi fenyőből. Meghalt volna a szeretet? Nem hiszem. A sors szétszakítja a családokat, nagyra nőttek a távolságok és megemberesedett a szegénység is. Ha feldíszített karácsonyfa nélkül is, de léteznek azok a szerető szívek, ha kicsit szomorkásan is, elfojtott könnycseppekkel takarózva.

A faluvégi körforgalom kertjében él egy fenyő, állandó dísze a közösségünknek. Az évek során látjuk, ahogyan terebélyesedik és magasra nyújtózkodik, szimbolikus jellegét mégsem veszíti. Karácsonykor feldíszítve ad számunkra helyet a találkozásra. Rövid műsorocska, beszélgetések, apró falatok ízlelgetése és forralt bor kortyolgatása közben barátságos együttlét. A fácskát talán 25-évvel ezelőtt Sándor és barátai ültették. Neki maradt meg egy csemete az óvoda udvarának fásításakor. Munkájuk eredménye a magasra felszökött zöld fenyő ma arra késztet bennünket hogy körülötte a falu apraja-nagyja egyidőben tegyen eleget megjelenési kötelezettségének. Szerencsések vagyunk. Másutt ilyenkor már keresik a kivágható nagy fenyőt, az ajándékozót. A darus autókon érkező hatalmas fák helyére én inkább ültetnék évtizedekre is elegendőt. Vagy kineveznék egy meglévő nagyobb fát fenyőnek, mert az ünnep és a megemlékezés a fontosabb. Így azután a beszerzés, felállítás, elszállítás feladataira használt idő fordítódhatna a szervezésre a minél több, szeretetre vágyó és azt adó ember meghívására.  Csak magamban morgolódok, amikor "látom" a fa körül az indokolatlanul hiányzókat. Pedig Zoli a kis unokája segítségével -gondolva a következő évtizedekre- már új csemetét ültetett a virágokkal díszített körforgalomba.

 

Igazán könnyen beszélek, mondhatják mások. Mert egy erdőcske mellett élek, amelynek fái minden évszakban csodásra varázsolják a környezetemet. Ettől minálunk még minden évben baltát látott fenyő díszíti karácsonykor a nagyszobát. Mit sem érne ez, ha nem sürögne körülötte egyidőben unokáim angyali kara és az egész nagy család. Azért amikor a tél hófehérré varázsolja az udvart, nem felejtem el megcsodálni a kertemben élő karácsonyi örökzöldeket.

Váltakozó magasságok

Édesanyámnak vagy megnehezítettem, vagy megkönnyítettem azt a szombatját, nem tudom. Rutinosan hozhatott a világra hetedik gyermekeként. Amikor kinyitottam a csipámat erre a világra, nem készült arról fénykép, feljegyzés se egy imakönyvbe, sem rovás formájában egy ajtófélfába. Így nem is tudom, hány grammal  születtem és mennyi centit mutatott a mérőszalag sarkamtól a fejem búbjáig. Kicsi és vézna babácska, lehettem, nagy-sokára értem csak el a 175 centimétert és a hatvan kilót. Amikorra felnőtt lettem és kérdeztem, Anyu nem emlékezett már ilyen adatokra. 

Gyermekeim nem járhatnak így. A születési adataik őrzött dokumentumok. Magasságuk változásait a felnőtté válásukig rendszeresen mértem és az aktuális centit felírtam. A nagyszoba szekrényének ajtajára ragasztott papíron unokáim "nyújtózkodásait" rögzítem. Kinyitják azt, oda állnak és én megjelölöm az éppen mért magasságot. Több mint tíz éve húzgálom a kicsik vonalait, tavaly emelni kellett a firkálandó papírka magasságát. 

A múltkor megfordult a világ. Én álltam a nyitott ajtó elé és az unoka húzta meg ceruzával a vonalat. Az eredményt nem kürtöltem világgá, mintha pár centit változtam volna.

                                                                                                                                                                          

Grundoktól az arénákig

Akármilyen dimbes-dombos ez a Hegyháti járás, mindegyik községében akadt egy félhektáros sima terület, fűvel benőtt, gondosan ápolt. No jól van, volt olyan is, amelyik egy kicsit lejtett valamerre, de a futball játék falusi követelményeinek a pályák mindegyike megfelelt. Gazdájuk is volt ezeknek a területeknek, legtöbbször a társadalmi munka. Kevesen voltak országos szinten a játékukból megélő focisták, mégis abban az időben gyakran örülhettünk e sportág nemzetközi sikereinek.

Sok embert megmozgatott, hogy vasárnaponként zavartalanul játszhassa le meccsét a település foci válogatottja. A mérkőzés napján a kiadós ebéd után a kicsik és nagyok, a fiatalok és idősek a frissen kaszált gyep szélén érdeklődve várták a találkozó kezdetét az eredmény alakulását. Nálunk volt akinek ülőhelye is akadt, egy háromlábú székecske, amit a gazdája hozott magával. A játékában mindig biztos Magyari Pista, a legfürgébbek közé tartozó Bütyök  minden mérkőzésen rászolgáltak buzdító füttyeinkre, magasra emelt karjainkra. Bekiabálás, hangos biztatás, a bírót ócsároló megjegyzések akkor is a kelléktár eszközeihez tartoztak. Ritkán előfordult az is, hogy a játékosok, vagy a szurkolók akasztották össze bajszaikat, de nem ez volt a jellemző. Hazafelé ki lehetett értékelni a meccset és még vacsora előtt legurítani egy korsó sört a falu kocsmájában. Nálunk ehhez a Keszleréket kellett meglátogatni.

Ezernyi kis településen ez történt a hétvégeken. Munka mellett felkészült és mérkőzést játszott Magyarországon több tízezer ember. Velük együtt mozgott majd annyi önkéntes segítő, betanuló gyermek. Csak a játék kedvéért, a test edzéséért, jóleső szórakozásért gurították a labdát. Ha valaki mégis forintokat kaphatott, az a szertáros lehetett, aki tisztán tartotta a játékosok felszereléseit. Járásunkban egy ember fogta össze a sport egészét. Foci, kézilabda, szpartakiádok mind a Sanyi bácsi kezében futottak össze. Egy időben gyakran fordultam elő a Dózsa György utcai irodájában, leginkább a kézilabda csapatunk miatt. Neki köszönhetem, hogy a járási női kézilabdában játékvezető is lehettem rövid ideig. A fociban nem jutottam a partjelzői beosztástól előbbre. Somogyvári Ferenc szájában volt a síp, aki a motorjáról leszállva mindig úgy jelent meg a mérkőzéseken, mintha skatulyából húzták volna ki. Pedantériája biztosan Annus néninek volt köszönhető, akit én soha nem láttam mosolygós arca nélkül.

A labdarúgáshoz új pályát építettek, a falu azóta rangjában emelkedett. Van a járásnak sport-szövetsége, a városkának labdarúgó csapata? A világ azóta nagyot változott. Kevesebb csapat, fizetett játékosok, üres lelátók. Egyszer csak jött egy ember, a focit szerető és azt művelő. Magas beosztásba kerülve átrendezte kicsi hazánk labdarúgó világát. A régiből a jót meg sem kísérelte visszahozni, akadémiákat teremtett, vagy tízet. Az ezernyi falura nem kerültek vissza a pattogó labdák, grundok sincsenek már. És ha lennének, ma akkor se engednék szabadjára futkorászni, bőrt kergetni a gyerekeket.  Csakhogy az akadémiák nem valósították meg a beléjük plántált reményeket. Az irdatlanul magasan feláldozott adós forintok hatására se eredtek meg az elültetett csemeték, nem nevelődnek elsőosztályú focisták. Helyettesítik őket jó pénzért megvásárolt idegenlégiós sportolók. Velük együtt sem közelíti meg régi színvonalát az osztályokba sorolt sport. Néhány csapattól eltekintve a szurkolók száma is csapnivaló. Nem csoda, hisz a belépés díjáért legalább néhány hétig maradó élményeket várnak el az emberek. Akkor a messziről jött -mert időközben jogosítványt állított ki hozzá önmagának- nem a fejekben tett rendet, hanem ismét elkezdte szórni közös pénzünket, immár stadionok építésére. Futnak majd a gyepen arra érdemesek, helyet foglal a lelátón a nagyszámú közönség, születik-e fenntartásukra igény és pénz? Olyannyira nem érdemes ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hogy exportálunk belőlük külföldre is! Hja, hogy ott is és itthon is fontosabb célok megvalósítására kellene forint? Nem érdekes! Eddig is volt szegény és éhező, közülük jó néhányat dermesztett halálra a tél. Most még ez a vírus is ide telepedett. Mindezt túléljük, ha nem is mindannyian.  

Mi lenne, ha ebbe a megváltozott világba visszacsöppenne Dér Sándor és az iskolákkal, önkormányzatokkal közösen újra megmozgatná a fiatalokat a sport-rendezvényekkel? A megjelölt szervezeteknek talán nincs ma ekkora önállósága, azért egy próbát megérne! A kísérlet már akkor is sikeres lenne, ha egy folyamat elkezdődne. Ha az önmagával semmit kezdeni nem tudó gyerek letenné a nyakához láncolt mobilját és ki-kiruccanna zárt szobájából a levegőre, élvezni a mozgás szabadságát. Én magam bevállalnám azt, hogy Feri bácsival ismét közreműködjek az Abaliget:Liget labdarúgó mérkőzés lebonyolításában, zászlót lengetve a partvonal mentén. Amíg erre nem kerülhet sor, addig megelégszek a kertem mini grundja látványának örömével. Ahol gyermekeim egykor iskolás pajtásaikkal, ma unokáimmal kergetik fáradhatatlanul a labdát.  

Őszi koronák

Az biztos, hogy az évszakok mindegyike kijárt valami-féle festőiskolát. Ki más is lehetne mesterük, mint a Teremtő. Amikor kiosztotta a négy bizonyítványt, azokba egyforma érdemjegyeket rajzolt. Mindegyikük jelesnek örülhetett. Isten ellátta őket a festéshez szükséges valamennyi eszközzel. Egyformán osztott el mindent, a festékek kivételével. Palettájukon a színek gazdag választékával egyformán dicsekedhettek, csupán azok mennyiségében volt jól láthatóan eltérés. A tél a fehéret, a tavasz a zöldet, a nyár a sárgát érezhette kezében súlyosabbnak. Az ősz ecsetjére várt sok-sok hordónyi, számos cifra szín. Frissen kapott jogosítvánnyal a kezükben megértették a feladatot és szedelőzködtek. Utoljára jól megnézték egymást, örök búcsút csak egy-egy pajtástól vettek, majd elindultak négyfelé, önálló művészi alkotásaik megalkotására.

Három hónapjuk van az elfogadott vállalás teljesítésére, ám olyannyira sok a változás, hogy soha, egyikük se képes befejezni azt, nem is tudják a megrendelőnek átadni. Meg aztán mögötte türelmetlenül, sürgetően vár a következő évszak a maga negyed esztendejére. Ő sem jár különbül. Az ősz igyekszik kihasználni sokszínűségét és rakoncátlan tarkaságát. Tobzódik és szenved! Hiába festi a vásznára az ecsetjével kikevert fantasztikus színeket, soha nem tud a végére járni. Tegnapi csodája mára megfakul, ami -tudja jól- már egy másik csoda. Hiába övé az is, mégis zavarja, talán azért mert a tél jótékonyan azt is betakarja.

Rend és fegyelem uralkodik a természetben. Az évszakok nem olyanok, mint amilyenek mi vagyunk emberek, kiszámíthatatlanok és fegyelmezetlenek. Vagy mégis? Lassan megtanítjuk, vagy illetlen magatartásunkkal kényszerítjük őket, hogy az eredetileg elképzelt festményeiket átgondolják és mást alkossanak? Ha csak az utóbbi évszázadok nemkívánatos földi változásait vesszük figyelembe, bizony ebben nagy igazság rejtőzhet.

Minden évben megcsodálhatom az évszakok fantasztikusan szép festményeit. Elég csak kitekintenem az ablakomon. Október vége felé járunk. Ilyenkor az ősz palettáján lévő színek legtöbbje felkerül a vászonra. A japán birs már levetkőzött, nem messze tőle a tűztövis bogyói táncolnak a fáradó napsugárban.  Új bimbó nyílik még a sárga rózsán, de már ernyedve hullajtja szirmait a muskátli. Valamiért mindegyik szép, a múltjáért, vagy az elképzelt jövőjéért. A kertem egyik sarkában az almafán még mindig a nyár uralkodik. Az élénkzöld leveleket nem engedi, hogy az ősz megérintse. Elfogadja viszont, hogy váltótársa a mögöttes ecetfákból köréje koszorút fonjon. Azután gyorsan szedi itt-felejtett lábát. Engedi szabadon szárnyalni most már Antonio Lucio Vivaldi F-dúr hegedűversenyének gazdag, csodálatos őszi dallamait. A szüreti felszabadult jókedvtől a vad riadt meneküléséig, egészen a tél F-molljáig. 

Boldog születésnapot!

Ültem a fotelben és csak ámultam. A nagyszoba kicsit olyan volt, mint emlékeimben az iskolai zsibongó. (Ez a kifejezés az én szótáramban a gimi folyosóit jelentette a nagyszünetben.) Heten voltunk ott, a hat unokám és én. A középen kiöntött építő kockák java már formát öltött. A kis asztal tele papírral és színes ceruzákkal. Götz babák itt is, ott is, ruháik szanaszét. Szekrényajtók és fiókok beüzemelve, nyitott állapotban, belőlük folyamatosan szállingóznak kifelé a tárgyak. Lehetnek azok bármik, igazából nincsenek közöttük letiltott darabok, legfeljebb játékra nem ajánlottak. 

Nem a megszokott nemes rendetlenség, hanem az együvé tartozás bizonyossága váltotta ki a csodálatomat, nem először. Együtt voltunk, a "Mama" születésnapját ünnepeltük. Mindegy, hányadikról van szó, ez az esemény idáig sikeresen egy fedél alá terelte a gyermekeimet. Erzsi kitesz magáért, készül rá, keményen dolgozik a konyhában. Én ott most csak útban lennék, nem véletlenül játszom meg a felügyelő szerepét. És mert ilyenre nincs szükség, bevallom őszintén, önző módon így töltöttem meg bugyraimat örömmel.

Körbe ülik-térdelik az asztalkát, középen egy fehér A/4-es. A nagyobbak irányítása mellett mindenki megrajzolhatja egy-egy szeletkéjét a központi figurának. Ezután egyenként ülnek a székbe azzal a céllal, hogy ki-ki a papírra varázsolja önmagát. Játszanak, türelmesen kivárják a sorukat és adják át helyüket a következőnek. Már csak egyvalaki hiányzik, a legkisebb. Jó húsz percig rajzol, fegyelmezetten, nagy odaadással. A színes lufikkal díszített rajzocskára ki írta rá, hogy "BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT MAMA"? Nem is tudom. De azt igen, hogy egy ilyen ajándéknál nem igazán lehet nagyobbat teljesíteni. 

Csak pár sor egykori bajtársról

Kókay István azok közé tartozott, akik becsülettel szolgálták a hazájukat. Az esztelen világháborúban az olasz fronton teljesített katonai szolgálata Doberdóhoz köthető. Hadi kitüntetéseivel a helytállását ismerik el, majd 1922-ben tiszti vitézzé avatják, vitézi telket kap. Dalszerzőként Szegeden mutatkozik be a Tisza Szálló dísztermében. Pályafutását 1945 után derékba törik. Kitelepítik vitézi címe miatt és soha nem rehabilitálják. Méltatlan körülmények és nélkülözések közepette él, nyolcvan éves korában Szeged városában hal meg.

Miért is mutatom be most ezt az embert? A rádió hullámain felcsendülő dal juttatta eszembe. Valójában én őt nem ismertem, de a dalai közül többet is. A magyar nóta szerzőjére azután lettem kíváncsi, amikor egyik bajtársam kérésére muzsikáltam. Megkérdezte, ismerem e a "Hiába süt a világra" kezdetűt. Bólintottam rá, hegedűmet az állammal és vállammal megtartva, kezembe fogtam a vonót és játszani kezdtem. Ő alázattal énekelt, én pedig hagytam, hogy vezessen. A körülöttünk lévők csendben hallgatták "az élet tarka színű szép meséket". A dal végén a tarka színű őszirózsát már egy hang se követte. Az énekesünk behunyt pillái alól könnycseppek gurultak ki.

Pista jóval idősebb volt nálam, néha morc, magába forduló. Az egykori szerparancsnokból, kora előre haladtával a minden anyagért és technikáért felelős ember lett. Munka-kapcsolatunk egymás gyors megismerését eredményezte. Én nyugodt lehettem, jó kezekben van minden vagyonunk. Hogy ő mennyire ismert meg engem, nem tudhatom. Egyszer csak -nem sokkal a közös nótázás után- meghívott néhányunkat a szőlőjébe. Borozgatás közben sok mindenről beszélgettünk, szakmáról, családról, a világ dolgairól. Megosztotta velem ez idáig féltve őrzött gondjait és örömeit. A kárászi szőlőhegyről lefelé ballagva egy baráttal gazdagabbnak érezhettem magam.

Nyugállományba vonulásáról a hagyományos ünnepélyes körülmények között megemlékeztünk. A szokásnak megfelelően virágot kapott a felesége, méltató szavak kíséretében elismerést és tárgyi ajándékokat az ünnepelt. Teljes családja jelen volt, örülhettünk még kicsi unokájának is. A jóízűen elfogyasztott korai vacsora után beszélgetés, később a dalok következtek. Az egykor könnyeket fakasztó nótára is sor került. Pista most is elérzékenyült, de szeme sarkában a csatornák ezúttal nem nyíltak ki. Soha nem tudtam meg, miért érzékenyült el egykor annyira láthatóan a dal éneklése közben. Amikor a kárászi temetőben elbúcsúztunk tőle és meghallottam a mélybe hulló hantok mélabús hangját, talán még el is mosolyodtam. Eszembe jutott Kókay dalának befejező, ki nem énekelt mondata: "Sírdogál egy régi nóta, s tarka színű őszirózsa hulldogál a koporsóra."                       

A jót nem adni bűn?

 

Egy mondás szerint bűnös az az ember, aki bár tehetné, mégsem adja a jót. Ami valakinek jó, elképzelhető, hogy másnak az a rosszat jelenti. Követendő szabályok szorító karjai között éljük le az életünket. A jogszabályok alkotóitól elvárható a mindenki számára jóra való törekvés. Szándékosan vagy tudattalanul, ez bizony nem mindig sikeredik. Van-e lehetőségem akkor a választásra? Jót teszek-e, ha végrehajtom a rosszat, ha pedig nemet mondok rá, helyesen cselekszem-e?  Ugyanígy küszködhetünk Isten törvényeivel is. Hiába fogadja el azokat az eszem, ha mást akar a szívem. És így élem le az egész életemet, a jó és a rossz állandó kíséretével, választási lehetőségeikkel.

Amikor először rácsodálkozok a világra, fogalmam sincs arról, hogy mi az a jó és mi a rossz. Hamar rájövök, hogy édesanyám gyengéd ölelése nagyon jó dolog. És ahogy a gyermekkort elhagyva felnőtté válok, már mindent tudok a jóról és a rosszról. Azt hiszem, de ez nem igaz, mert jönnek az új ismeretek. Ezek az egymásnak ellentmondó fogalmak minden emberben másképpen rögzítődnek, tehát soha nem lesz fekete-fehéren elkülöníthető. Ami neked rossz, az lehet nekem akár a jó is. 

Amikor gyermeked születik, tanítsd meg neki cselekedni a jót, de mondd el a rosszat is. Vigyázz, mert legnagyobb tanítómestere a te életed lesz! Társad hasonlóan tegye ezt és a gyermek természetesen jó lesz. Az ember élete is egy tanár, szerteágazó tudással, kellő erőszakkal, gyengéd okítással, mégis mindenkor befolyásolhatóan. Hiába tudod, hogy a kisiskolás buksiját teletömik felesleges, gyakran ellenőrizhetetlen információkkal, nem tehetsz e gyakorlat ellen semmit, de a fejecskében rendet tehetsz. Nem különb a felsőbb iskola sem és minden jót és rosszat magában hordozhat egy munkahely, vagy más közösség is.

És mégis hogyan kell csinálni? Miként kell és lehet a birtokomban lévő jót másnak adni? Gyereknek, unokának, szülőnek, társnak, barátnak, ismerősnek, arra rászorulónak? Keveseknek adatik meg az, hogy tanulás nélkül -csak mert a génjeikben hordozzák- szórni tudják a jót. Nem így működik, a jót adni és elfogadni, kemény edzések utáni munka eredménye lehet. Ha jól dolgoztunk, felneveltük testünk minden porcikájában a szeretetet és akkor annak ápolása már a világ legegyszerűbb feladata lesz. Gyakorolni, kinyilvánítani kell, ahányszor arra lehetőség kínálkozik. Egy falat kenyér, egy mosoly pillanatok műve csupán, mégis egész napra elegendő örömet adhat. Tékozoljunk hát nyugodt szívvel korunktól függetlenül és közben keressük az újat, mit csomagolhatunk be a másoknak is adható ajándékok tárházába. Ha elég ügyesek vagyunk, ez a körforgalom állandósul és nem követjük el a bűnt azzal, hogy a jót megtartjuk a saját zsebünkben.  

Az a kontyos hajú leányka ott a tóparton tenyerén tartva segíti nagy csillagunkat álomba szenderülni. Nem gondol arra, hogy a fáradtan búcsúzó napsugár ezt megköszöni és arra sem, hogy örömet okoz nekem is. Mert ez az érzés tölt el, ahányszor csak látom ezt a képet.

Trikolór

   Az ezredparancsnoki épület nyugati szárnyán, az üvegajtók mögött állandó fegyveres őrszolgálat vigyázta alakulatunk csapatzászlóját. A főkapun közlekedő jól láthatta, ahogyan a kiskatona feszes vigyázzállásban, géppisztolyát melléhez szorítva őrködik a zászló előtt. A laktanyába érkezők és onnan távozók, a kerítésen belül élők mindegyike tudta, hogy ez a megkülönböztetett hely tiszteletet érdemlő. Jómagam sokszor láttam -őrszolgálatot éppen ott teljesítőként-, hogy az ezredestől a legkisebb csillagot viselő katonáig hogyan vetik fejüket, vagy emelik karjukat egy díszesen hímzett vászon előtt elhaladva. 

A két óra vigyázzban állásokat szabad, négyórás pihenések követték. Bevallom őszintén, előfordult, hogy a szolgálat-vezénylés készítésekor -ha azt én állítottam össze- a hosszabb szusszanót szempontként kezeltem. Az éjszakai néma csendben elgondolkodhattam azon, hogy mit is jelenthet a katona számára a hátam mögött kifeszülő csapatzászló. Nem tettünk fel egymásnak ezzel összefüggő kérdéseket, nem is okította nekünk azt senki. Én meg vagyok arról győződve, hogy többségünk helyes válaszokat adott volna a zászlóhoz való kötődésünkre. Egy fegyvernemről van szó, nevezetesen a tüzérségről, a hozzá tartozó technikai eszközökről és rólunk, akik azért vonultunk be, hogy tudásunkkal azokat kiszolgáljuk. És amikor elhangzik a vezényszó, a lövegből kirobbanó gránát sújtson azokra, akik a mi hazánkat bántani merészelik. Ezt az együvé tartozást mondta ki az eskünk és többségünknek az otthonról hozott hazaszeretete azt megerősítette. Nagy kár, hogy a világ nem így működött és ebben a szép eszmében még sorkatonaként csalódnom kellett. A tarackjaink a szomszédos országba indultak, szabadságvágyak letörésére. Ötvenkét éve már ennek és azt a tavaszt azonnal a hideg tél követte.

Iskolás koromban úgy cseperedtem fel, hogy ünnepként éltem meg azokat az eseményeket, amikor a nemzeti zászlónkat felhúzták az árbócra. Évzárók, évnyitók, nemzeti ünnepek és a Himnusz, meg a Szózat. Amíg a trikolórt lobogtatta árbócán a szél, akár el is gondolkodhattunk a költők szavain. Isten áldása, jókedv, bőség, rendületlen híve a hazának. Így lett az én katonai csapatzászlóm egy kicsit Himnuszom, egy kicsit a Szózatom.

Megváltozott a világ. Nem kell ünnep ahhoz, hogy a nemzeti zászló díszítsen! Pihenés nélkül ott van minden középület homlokzatán. Szabadon veri az eső, cibálja a szél, tűzi a nap. Közülük sokan kifakultak és megfáradtak, felújításra várnak. Nincs meg már számukra az az öröm, hogy egy-egy ünnepkor kibújjanak féltve őrzött helyükről, találkozzanak rájuk csodálkozó gyermeki tekintetekkel, hallgassák a felszabadultan csengő dallamokat.

A parlament idei, őszi-megnyitó ülésén többen is piros-fehér-zöld színű szájmaszkkal takarták arcukat. A patkóban helyet foglalókról készített egyik felvételen a fekete maszkot viselő miniszterelnök mögött három képviselő orrát és száját fedi ilyen varrott, egyedi védőeszköz. Fogalmam sincs, mit akartak megmutatni ezzel. Hogy ők többet érők, nagyobbak, erősebbek! Lehetséges, de az is elképzelhető, hogy csak buták. Fogalmuk sincs arról, mit is jelent a magyar trikolór. Én elmondom hát nekik. Erő, hűség, remény. Ezeket testesítik meg a piros, fehér és zöld színek. Hogy vehették a bátorságot valakik arra, hogy ezeket az eszközöket megvarrják és kik merték szájukra venni, akár taknyos orrukat is ezekkel takarni? És senkinek eszébe se jutott rájuk szólni? Nemtörődömség ez, megegyező butaság vagy talán félsz? Pár lépésnyire a miniszterek főnöke, fenn a magasban a ház elnöke csendben tudomásul vették? Minden bizonnyal.

Túlzottan érzékeny lennék, ennyire zavarna a koronavírus elleni védekezés ilyetén formája? Igen. De nem vagyok egyedül. Még aznap olvastam, valaki tragédiának minősítette az esetet. Más szégyelli magát a miniszterelnök személye miatt, van aki már azt is szégyelli, hogy ő maga magyarnak született. Nagyon ügyesen, precízen, előre megfontolt szándékkal válik megosztottá a Kárpát-medence magyarsága. Legalább a trikolór megítélésében egyformák lehetnénk. De nem vagyunk azok, sajnos. Vannak, akik tisztelegnek, fejet hajtanak a nemzeti zászlónk előtt és élnek közöttünk olyanok is, akik vírussal fertőzik meg azt.

 

Behúnyja szemét a szemét

"Elindult a Tisztítsuk meg az országot program." Na végre, valami nagyszerű dolog van kilátásban! -gondoltam én naivan, amikor ezt olvastam a sajtóban. Helyes kerékvágásba kerülhet minden. Arra alkalmas emberek kerülnek megfelelő helyekre, érthető és bennünket szolgáló szabályozók szerint élhetjük az életünket. Tisztaság, rend és fegyelem mindannyiunk számára egyértelmű fogalmakká válnak, majd valósággá, követendő magatartássá. Megmosolyogtam magam egy ilyen hiú ábránd kergetése miatt. Nem sikerült senkinek a földgolyón még ilyen  nagyszerű világot megépíteni. 

Majd csökkenő érdeklődéssel futottam tovább a sorokon. "A kormány még júliusban döntött arról, hogy a Klíma-és természetvédelmi akciótervben foglaltakkal összhangban megkezdi az illegális hulladéklerakók felszámolását. Az innovációs és technológiai Minisztérium ezzel párhuzamosan dolgozta ki a tisztítsuk meg az országot akciótervét..." Építésgazdaságért, infrastrukturális környezetért és fenntarthatóságért felelős államtitkár mondta ezt. Nem ismerem az akciótervet, nem tudom, hogy mikor kezdik, belefogtak-e már a takarításba? Nem kristálytiszta számomra az sem, miért is felelős az államtitkár. Talán jobb lenne közérthetően, kiváltképpen tiszta magyarul fogalmazni. "Fontos eleme az illegális hulladéklerakás felszámolásának egy olyan szankciórendszer bevezetése, amellyel senkinek sem jut eszébe közterületen lerakni a szemetét..." Nem igazán magyar ez a mondat se, mert hát a lapátot kell kivenni a kezekből, ha azzal akarják megszabadítani a platót a szeméttől. A sajtó hasábjain közölt cikk ezzel be is fejeződik. Igazán komolyan nem tudom venni, mert egy-egy cselekmény büntetni rendelése önmagában még soha nem jelentett visszatartó erőt.

Türelmetlen vagyok és elégedetlen. Pedig hát örülnöm kellene annak, hogy végre foglalkoznak a szeméttel. Azt nem értem, mire vártak eddig. Keletről bánya hulladéka ölte meg a Tisza halait és ez a szőke folyónk minden évben fuldoklik a teméntelen műanyagtól. Nyugati erdei útjainkat még ma is gyakran tapossa a szomszéd autója és felejti itt a csomagtartójából kihányt mocskát. Talán engedéllyel hordják kamionokkal szomszédaink a szennyvizük üledékeit már jó ideje határainkon belülre? Nem olvastam megnyugtató sorokat, hogy őszintén beszélnénk ezekről a gondokról. A kormány megígérte, hogy áttekinti a kérdéseket, ám néma és cinkos a csend. De most aztán jaj mindenkinek, aki szemetével a közterületet szennyezi! Nem hiszek a megoldásban. Büntetéssel való fenyegetés kevés! Példamutatás és nevelés, az igen! 

Mánfa község határában a hétvégi kiskertek ölelésében, egy simára gyalult területre néhány kamionnyi ipari hulladékot raktak le. Tizedik hónapja már ennek és nem láttam sehol egy fotót, nem olvastam ugyanabban az újságban egy rövidke cikket, ami a rend helyreállításáról tájékoztatott volna. A szemét ma is ott van a természet lágy ölén? Ez is elképzelhető. Országgyűlési képviselő kért segítséget nyár elején a parlamentben, de nem biztos, hogy a hangját meghallotta valaki illetékes, ha van ilyen. Én meg vagyok arról győződve, hogy az ügyben minden fontos tényező ismert. Miért nincs akkor tájékoztatás az elkövetőkről és a felelősségre vonásról? Nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen kérdésnek ne lenne gazdája. Miért nem érdekli legalább a hírt megszellőztető sajtót az emberek tömegeit érintő hulladékok sorsa? Ha nem keresi a választ, akkor őt nem is érdekli az olvasója. Elképzelhető, hogy nem is újságíró a cikket megíró, csak egy fizetett, gépies alkalmazott? Miért van hallgatás? Foglalkozik-e bárki is a hulladék ügyekkel? Parlamenti képviselőnk kapott-e valamilyen választ a feltett kérdéseire? 

A programot kihirdető államtitkár hölgynek néhány feladatra hívom fel a figyelmét. A szemét-gyűjtés-lerakás-szállítás feltételeit mindenütt meg kell teremteni és az érintettek mindegyikétől megkövetelni a végrehajtást.Van belőle nekünk is elég, nem szabad eltitkolt üzleti kérdés miatt szemétdombot csinálni kis hazánkból. A feltételek megléte még nem szülője a helyes magatartásnak. Tiszta és rendezett környezetben az él, akit arra a szülei megtanítottak. Ebben az okításban nagy szerepe van még az óvodáknak, iskoláknak és minden -az életünkben példát formázó- közösségnek. Ám addig, amíg a szabályozók kiadását nem követi fentről a példamutató magatartás, a közterületeken és azokon túl is behunyja szemét a sok szemét és háborítatlanul alszik tovább.                                                                                                                                        
                             

Katrina tanít!

Amikor megszületett ez a dalos ajkú kis tündérke, a szülők joggal hihették, hogy egy fénylő csillag hullott az ölükbe. Így is volt ez, édesanya biztos karjaiban a ragyogó szemeivel ezt hirdette, apára vetett tekintetével. Ám lassan két éve már annak, hogy a kislány arcocskája sápadni kezdett, kicsi testét kikezdte az akut limfoid leukémia. Leírni, kimondani is rossz ezt a kórt. Hát még mellette, vele együtt élni, súlyos teherként cipelni a testünkben, nehezen elviselhető. Anyu és Apu szíve kétségbeesetten fáj amikor gyermekük szenvedését látják, de megtelnek reménnyel, ha a jókedv és azt kísérő mosoly villan fel az arcocskán.

 

Talán a tervezett izraeli kezelés anyagi feltételeinek előteremtésével kezdődött. Megalakult egy csoport "MindenJó Kartináért" elnevezéssel. A nevet a kislány adta, mert az érte aggódó "hogy vagy" kérdésekre -mosolyával fűszerezve- rendre azt válaszolta: "MINDENJÓ!" Amennyire a facebookon figyelemmel tudtam kísérni a csoportot...hát egy nagy-nagy csoda tanúja lehettem. Ekkora összefogás, ennyi segítség, ilyen határtalan szeretet! Mesébe illő, pedig ezt a valóság produkálta. Muszáj erről kicsit bővebben is írnom. Arról persze nincs tudomásom, hogy hányan és milyen módon tették szívüket a kislány kezébe, néhányukról hadd emlékezzek meg. Akikről nem szólok, mégis a szívüket adták, éppen úgy megérdemlik a köszönetet, fogadják el most tőlem is. "HAJRÁ KICSI LÁNY" felirattal láttam egy pólót, szabadon választott árral eladót. Andi, Virág és a Jótékony Kézművesek licitre ajánlották fel termékeiket. Jótékonysági edzés, jótékonysági koncert, focimeccsek teljes bevételei "gazdagították" a családot. Népművészeti agyagedények keresnek új gazdát, hangszerkészítő, gitárt ajánl fel. Jótékonysági Sütivásár várja színes programokkal az érdeklődőket szombat délután a focipályán. Feladat csak annyi, hogy a sütis tálcára -hogy az haza találjon- írják rá a nevet és címet. A rendezvényekről lemaradók pénzt utalhattak kedvük és tárcájuk vastagsága szerint.

A sok-sok ember adománya túlnőtt azon, hogy egy ideig rendezze a család anyagi problémáit. Példát mutatott mindenkinek jóakaratból, emberségből. Megható és kedves, ahogyan a család rövid videón megköszöni mindenkinek a segítséget.  A kislány kórházi szobájában külön-külön szalutálnak, szemükben a félsz és a mosoly,a hit és a remény minden árnyalata. A pécsi klinikának egy Édesanya üzeni: "...ahol folyamatosan, napról-napra bebizonyítja a csapat, hogy a végletekig harcolnak értünk, újabb módszert, lehetőséget keresve arra, hogy mielőbb kijuthassunk Bécsbe, az ismételt sejtlegyűjtésért és a várva várt gyógyulásért." Majd folytatja: "Fórumon is megköszönöm azt az áldozatos munkát, amit értünk tesz ez a kis közösség. Nem feledkezem meg a többi Segítőnkről sem, de a köszönetnyilvánítást a legnehezebb megírni. És nem azért, mert nem jut eszembe, akinek megköszönhetném, hanem mert egy nagy falunyi embernek tartozom hálával és nagyrabecsüléssel." Ennél szebben nem kell, nem is lehet megköszönni, de folytatja: "Köszönöm a folyamatos érdeklődéseteket, és azt, hogy még mindig velünk vagytok."

Kemoterápiák, őssejt transzplantáció, fenntartó kezelések, így telnek most a kislány hónapjai. A szakorvosok véleménye alapján elengedhetetlen egy Magyarországon még nem elérhető sejt kezelés. Ennek Bécs az állomása. A szülők számára a gyermekük betegsége nem igazán tervezhető pénzügyi kiadásokat jelentenek. A lakhatási -és egyéb felmerülő költségeket a család és a barátok segítségével ez ideig sikerült előteremteni. A továbbiakban ez a szűk kör nem lehet elégséges. Ezért is írhatom örömmel le azt, hogy egészségügyünk szegény pénztára is kinyílik, maga ügyévé téve a beteg gyógyulását. 

Nem találkoztam az egyház segítő kezével, de látom azokat az embereket, akik imára kulcsolt kézzel kérik a Mindenható gyógyító erejét. Én régen nem beszéltem vele, most mégis belépek abba a sorba, ahol bizakodva várják a hit erejével egy gyermek gyógyulását. Magam is kérem Istent, adjon gyógyulást és jó egészséget, segítse a kis beteg harcát, tegye őt győztessé, csodásan széppé az életét!A kis Katrina sok embert tanított meg együtt gondolkodni, összefogni és szeretni. Bizonyította meglétét a közöttünk sokszor bujdosó és gyakran elfelejtett emberi jóságnak. Megmutatta nekünk, hogyan élhetünk ezzel a nemes tulajdonsággal és miképp adhatjuk tovább azt a mi szeretteinknek. 

Kedves kicsi Katrina! Tanításodat én most mindannyiunk nevében megköszönöm! A leírtakat az internet hullámain olvashatóvá teszem sokak számára. Szüleidnek kitartást és sok erőt kívánok, amelyek kiérdemelten hozzák meg számukra a Te gyógyulásodat! Hátadra egy nagy batyuba beleteszem az összes féltésemet, hogy az a jókora súly ne engedje a rosszat csak úgy futkorászni veled. Azt kívánom még, hogy ablakodról tűnjenek el a rácsok, hogy csillag barátaid közül a Napocska zavartalanul cirógathassa arcodat! 

Balkezesek világnapja

 A múlt hónapban emlékezhettek meg -azok akik fontosnak tartották- a Balkezesek Nemzetközi Világnapjáról. Nem tudom, van-e még szabad napja az évnek, amihez majd egy újabb akármit is köthetünk. Létezik az életünkben néhány alapvetően fontos dolog, mint az egészség, tisztesség, becsület, jóság, szeretet és még folytathatnám, amelyekről nem megemlékezni, de velük naponta élni kell

Legyen hát mégis, beszéljünk a balkezesekről! Nyolc, de tizenöt százalék is lehet az arányuk a jobbosokkal szemben. Ám van olyan terület is, ahol negyvenen is balosok a száz közül. Ez attól függ, hogy mikor, ki, hol és miért készítette az erre vonatkozó statisztikát. Egyszóval ez így, ahogy van, komolytalannak tűnik. Genetikai kérdés, vagy tanult tulajdonság, agyunk jobb, vagy bal féltekéje a felelős? Ezen el lehet gondolkodni, de túl sok energiát belefektetni nem érdemes. Ha mind a két kéz egészséges, akkor azok gazdája -legyen jobb-vagy balkezes- meg fogja találni minden feladathoz a helyes mozdulatokat.

 

De mit szólnak egy ilyen balkezes emlékezéshez azok,akiknek egy trauma kapcsán éppen az veszett el? Hogyan fogadja ezt a nyári napot az, akinek vállaiból soha nem nőtt ki egyik sem? Utóbbiak jót nevethetnek rajta és nekilátnak szájjal, vagy lábbal festeni mesteri alkotásokat. Előbbiek pedig megtanítják a jobbat a balra is!

A szép magyar nyelvünk gazdagsága közismert. A "bal" szócskát sok másikhoz illeszti, legtöbbször jelzőként és így alkot meg egy új szót, jelzőt, vagy főnevet. Sok olyan kifejezést ismerhetünk, mely szerint rosszat jelent a bal. Baleset, balog, balsiker, balszerencse, balsors, balfácán és sorolhatnánk tovább. Ezek többsége igazán csak egy egész mondattal helyettesíthető. Meg is tesszük ezt, ha kell, hacsak nem bal lábbal keltünk aznap fel az ágyból.

A balkezesség két jobb kezet jelent, mondják ezt a két egyformán ügyes kezet igénylő szakmát gyakorló emberek. Mások szerint kifejezetten előnytelen, ha a padsor közepén ülünk le ebédelni. Van, aki szerint ma már nem lehet kérdés a balkezesség, ezért nem is kell szót ejteni erről augusztus 13-án.

 

Én személy szerint nem értek egyet az előbb leírt mondatomban foglaltakkal. Jobbkezesnek születtem, szerzett balkezes lettem. Soha nem minősítettem jónak, vagy kevésbé jónak a kezeimet, használtam azokat a tanultak szerint. Amíg csak tehetem, meg fogom ünnepelni a bal kezemet minden augusztusban, meg szeptemberben, októberben és...

Hogy miért? Hát azért, mert szó nélkül tanulja és veszi át a jobb kéz tennivalóit. Kis támogatást még kap jobbról, egymaga ügyetlenebb, de jól halad. Elnéző vagyok vele szemben, mert látom szolgálatában az igyekezetet. Egy ing begombolásához alig van szüksége segítségre. Étkezéskor a kanál már az övé és ha villát tart, mosolyogva nézi, hogyan szabdalja szét a húsokat a kés. Megjegyzem, hogy a legtöbb étel kanállal is jól vágható és ezt a körülöttem ülők észre sem veszik?

Bal kezemnek a cirógatással van egy kis baja. A hosszú évek megszokott helyét szükséges váltani. Lefekvéskor ugyanabban az ágyban, csak a másik oldalon kellene fekhelyet választania. Van az a dolog, ami nem sikeredik neki. Nem tudja megszólaltatni a hegedűt. A vonót csak húzná valahogyan, de hiába, ha a társa nem képes a húrokat jó erővel lefogni. És ebben még a lehetőségét se látom a fejlődésnek, mert a kéz az őt tartó karral együtt szép lassan, alig észrevehetően erőtlenedik. 

 

Semmi gond! Ma már minden pótolható! Bal kezemmel bekapcsolom a gépet, megkeresem a napi, szívesen hallgatott hegedű játékot. A felcsendülő dallamok feledtetik az én hibáimat, mert a hegedű-ahogy azt Yehudi Menuhin mondta- az ember saját képére alkotta gyönyörű istennő. Hogyan is merészelnék akkor én a violinhoz nyúlni, amiről Menuhint hallgatva a vallásos hitetlen Einstein azt mondta: "Most már tudom, hogy van Isten az égben."   

Elrontott fotók?

Nem szoktattak hozzá, hogy a parlamenti üléseket figyelemmel kísérjem. Amikorra majd minden lakásban üzemelt már egy televízió készülék, addigra más dolgom is akadt, mint az országgyűlés munkáját látni és hallani. Igaz, nem is volt jellemző az ott történtekről helyszíni tudósításokban a lakosságot tájékoztatni. 

Most, hogy már a korosabbak közé tartozónak mondhatom magam, nem csak az időm, de a közvetítések sokasága is adja számomra a lehetőséget a politikai események vizsgálódására. Apropó, politikai események! A szó nemes értelmét tekintve a politika az egy művészet. Képviselőink világgá is kürtölt nyilatkozataiban én ezt csak néha fedezem fel, csak néhány ember ajkát hagyják el megnyugtatóan kulturált, szépen megfogalmazott, kerek magyar mondatok. Többségük- a széksorokban elfoglalt helyüktől és beosztásuktól függetlenül- gyalázzák a ház kupolája alá illő magyar nyelvet. Még rosszabb azok jelenléte, akiknek soha, egyetlen ép gondolat erejéig tartó mondanivalójuk sincsen. Eljutottam már odáig, hogy a spontán feltett kérdésekre -előre megfogalmazott és papírra vetett sorok nélkül is- válaszolni tudok magam is. A feleletem egy dekát se lesz rosszabb a hatalmat gyakorlóénál, aki viszont soha nem kérdez, s ha véletlenül mégis, jól kiérződik abból a mesterkéltség és az előre meghatározottság. Ahogy leszoktatnak arról, hogy érdekeljen a tartalom, annál inkább kapok rá a formára.

Mostanában egyre kevésbé érdekel az, hogy ki, mit mond. Egyre többször kapom azon magam, hogy -füleim teljesítményétől függetlenül- a kimondott szavak nem jutnak el hozzám és én csak a szólásra emelkedő hanglejtésével összefüggő mimikát látom. A törzs, a karok és a fej egészének mozgásai már árulkodnak valamiről. Teljessé a kép bennem mégis csak akkor alakul az emberről, ha észreveszem arcizmainak apró mozdulatait, szájának mozgását a kimondott gondolatokhoz illesztve, legfőképpen pedig a szemét, az agy utasításait akaratlanul is végrehajtót, a Júdásként árulkodót. Ha szerencsém van, a kamera mindezeket jól megmutatja nekem. Elég egyetlen pillanatra a kontaktus az éppen szereplő képviselő szemeivel, bennem azonnal megszületik egy ítélet. Ez az ember jó ember, ez az ember rossz. Tudom, megítélni valakit csak így ránézésre nem illő dolog, a tisztességtelenség határát súroló. Én mégis megteszem, nem kürtölöm az eredményt világgá.  

Mit tükröznek ezek a fotók,amelyeket ilyen módon készítek a parlamenti képviselőkről? Sok jót nem tudok elmondani azokról. Az egyik csoporthoz tartozók riadtak, félősek, csendesek és szótalanok. Egy másik kör tagjai beképzeltek, önelégülten kísérlik elrejteni valójukat kaján vigyoruk mögé. Kevesen ugyan, de vannak, akiknek kiül arcára a meggyőződés és az őszinteség. Ők leginkább azok, akik fáradoznak a választóik gondjainak orvoslásában. A szégyenérzet ismeretének hiányát és az elégedettséget kaphatom lencsevégre a legtöbb arcon, ha a fizetésükről és egyéb jelentős járandóságaikról van szó. A padsorokban ülők egymás iránt érzett tiszteletét és szeretetét keresem leginkább. Ha valamelyik arcon mégis felvillan ez utóbbi kettő közül bármelyik is, az ellenzék sorait látom. A másik oldalról ilyen megnyilvánulás, akár a fehér holló. Ez csak az elkalandozó gondolatok véletlen műve lehet és minden bizonnyal feddés követi.

Annyi rosszat és olyan kevés jót feltételezek ránézésből képviselőink többségét illetően, hogy egy kicsit szégyellem is magam emiatt. Nézzenek hát jól a szemembe és győzzenek meg igazukról. Én nagyon örülnék annak, ha a fotók minősége jókorát javulna, ám nem vagyok egy fotóművész. Lehet retusálni, jobb minőségű papírt használni, fényekkel játszani. Csak különbnek látszó, de tartalmában meg nem újuló fénykép lesz az eredmény. Adott viszont a lehetősége annak is, hogy senkit ne vezessünk félre. Ha legközelebb belenézek a képviselők szemébe, felszabadultan mosolyogjanak vissza. Ne csak rám -beosztástól, nemtől és párttól függetlenül-,mindenkire és barátsággal fogják meg egymás kezét. Akkor én az elrontott fénykép helyett újat készítek, ügyelve arra, hogy azon jól lássék a képviselők mosolya és tiszta fénye.   

 

Menyeimről?

 

A nyáron após lettem újra. Másodszülött gyermekem is hivatalossá tette kapcsolatát élettársával. Ilyen meglepetést okozhat még a legkisebb is. Amikor én megházasodtam, a világ legtermészetesebb dolga az volt, hogy a tanácson megkerestük az anyakönyvvezetőt, aki egy megbeszélt időpontban összeadott bennünket a násznép előtt. Ma ez nem annyira divat. A fiatalok úgynevezett vadházasságban élnek, ám ettől még közös fejük felett a tető és körülöttük is rajcsúroznak a gyerekek.

Az apósokról nem sok mindent lehet hallani. Az anyósokat annál inkább szájára veszi a világ és űz velük gyakran érthetetlenül és legtöbbször igaztalanul rossz tréfát. Nekem az életemben egy anyósom volt, szeretetre méltó ember. A sorsom úgy alakult, hogy édesanyám lehetett belőle, azzá is vált. Jó véleményem van hát a közelemben élő anyósokról, hát még az apósokról? Feleségem három fiúgyermekkel ajándékozott meg, akik felnőttek és társat választottak, vagy őket választották ki. A lányok mostanra az unokáim édesanyjuk, ők az én menyeim. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy ez milyen rokonsági kapcsolatot jelent. Bennem mit látnak a lányok, egy apóst, vagy egyféle újdonsült szülőt, azt nem tudhatom, legfeljebb sejthetem. A menyeimet a szüleiktől nem lophatom el, én mégis szívesen fogadom őket lányaimmá. Ők nem tudják, hogy nagyon régóta ismerem és kedvelem őket. 

Egyiküket szerettem volna én megkereszteltetni, de a sors úgy hozta, hogy fiunk született, akinek mégsem adhattuk egy kislány nevét. A másikba titkon és reménytelenül voltam fülig szerelmes, még kisdiák koromban. Csak ötven évvel később vallottam be neki mosolyogva, sokak előtt. A harmadikat egy gimis kirándulás kapcsán ismerhettem meg. Nem volt ez több, mint az egymás iránti óvatos puhatolózás. Emlékül küldött nekem egy fotót, de soha már nem találkoztunk. Őket hordozzák nevükben az én kedves menyeim. Miért is ne szeretném mindhármukat lányaimként? És arról még nem is szóltam, hogy milyen óriási szerepet vállaltak az én ajándékaim megszületésében. Amikor világra hozták gyermekeiket, az én drága unokáimat. Mindegyikük egy virágszál, bízom abban, hogy a fiúk is így gondolják ezt. A napfényben nevelik és -minden bajtól megóvva- frissen tartják, locsolják Őket.

"Sosem leszel egyedül!"

Molnár Ferenc Liliomja a XX.század elejétől nagy utat tesz meg. A tragikus vég ellenére a körhinta kikiáltójának és Julika cselédlánynak a szerelme az örök összetartozást hirdeti. Átdolgozott, zenés változatát musicalban örökítik meg, 1945-ben. Itt a "You'll Never Walk Alone" című dal akkor hangzik el, amikor a gyermekét szíve alatt hordó Juliet megtudja, hogy férje soha nem tér vissza, meghalt a háborúban. Sokan várták reménykedve szeretteik hazatérését a harcmezőkről, hiába. Rodgers-Hammerstein szerzeményét nem véletlenül kedvelték meg sok-millióan. A kislány felnő, elvégzi az egyetemet és akkor újra felcsendül az egykor édesanyját vigasztaló dal.

Nemcsak ballagásokon, futball mérkőzéseken is éneklik az emberek. Himnuszaként kezeli több labdarúgó klub csapata is. Végignéztem- és hallgattam a Liverpool stadionjában a szurkoló tömeg énekét. A csapatok fotózása után nem a játékvezető sípszava harsant fel, hanem tízezrek zendítettek rá: Sosem leszel egyedül!

Az emberek felállva, átszellemülten és szívből daloltak. Magasra emelt kezükben a csapatukat buzdító zászló, felemelt fejek, fényes tekintetek! A "gazdagabbak" kezéhez gyermeki ujjacskák fonódnak és kedvesen ölelő karok. A szemeim és füleim arról győzték meg az agyamat, hogy ott a lelátókon mindenki felszabadultan örül, mindenki boldog, mindenki feltételek nélkül szereti a másikat. Korra, nemre, színre, felekezetre való tekintet nélkül. Az igazság az, hogy meghatódtam és úgy rendesen, egészségesen irigykedtem.

A múlt hónap idusán szűk, családi összejövetelen vettem részt. Három generáció találkozott. Négy nagyszülő, hat gyermek, hat unoka. Jól megtervezetten, mégis szabadon repültek az órák. Szálltak, mint az unokáink tették ezt körülöttünk egész nap, akár egy karmester irányította, seregnyi  angyalka.

Délután érkezett még valaki. Egy mosolygós fiatal hölgyben ismerhettük meg az anyakönyvvezetőt. Hivatalos személy létére egyáltalán nem éreztem, hogy kilógott volna a mi családjaink soraiból. A gondosan feldíszített kertben Anita és Tibor fiam fogadtak egymásnak örök hűséget. A hófehéren díszelgő asztalkáig vezető útra gyermekeik, Kata és Liza hintették kosárkájukból a virágok szirmait.A kétgyermekes szülők valóra váltották elképzelésüket. Megpecsételték azt aláírásukkal és társuk ujjára húzott gyűrűvel. Sok-sok dolgot írhatnék még erről a napról, de elég annyi, hogy lefekvéskor mindenki egy örömteli nappal takarózhatott.

Fényképekkel és videó felvételekkel örökítettük meg a fontos tárgyban megtartott találkozónk, kivétel nélkül kedves eseményeit. A sokból Tibi készített egy összeállítást, hozzá kísérő zenének kedvenc csapatának himnuszát választotta. Szövegét most leírom magyarul:

Amikor átsétálsz egy viharon, emeld fel a fejed büszkén és ne félj a sötétségtől!

A vihar végén ott az arany égbolt és a pacsirta édes, ezüst éneke.

Sétálj keresztül a szélen, sétálj keresztül az esőn, még ha az álmaidat elhajítják, elfújják!

Sétálj tovább, sétálj tovább reménnyel a szívedben és sosem leszel egyedül, sosem leszel egyedül.

Ezen a napon az örömünkben osztozó jó pajtásokat is találtunk. Velünk volt a szellő, a kék ég és a fény. A madarak ezüst éneke is talán, ha jobban figyelünk. Azt biztosnak érzem, tudom, hogy  én már sosem leszek egyedül.

Kenyérsütés csak holnap

 Július 2-án a római katolikus egyház Sarlós Boldogasszonyra emlékezik. Erzsébetet látogatja meg a méhében már Jézust hordozó Szűz Mária. Másnap az asszonyok sarlóval arattak, a férfiak kötötték a kévét.Ezt az időpontot az egyik zsinaton megváltoztatták ugyan, de az aratás kezdete miatt Magyarországon megmaradt a régi.  Innen ered a jelző - Szent Gellért püspök javaslatára- a Boldogasszony előtt, akinek tiszteletére szentelték fel annak idején a falu templomát.

A búcsú napját Mecsekfalu lakossága mindig kellő tisztelettel megünnepelte. Szentmisét Hamar János esperes plébános telt ház előtt celebrált. Ebédkor az ünnepi asztalnál az egy fedél alatt elő, több generáció foglalt helyet. Szépen,lassan elmentek az öregek. Mi már nem látogatjuk annyian Isten házát. Püspöki tanácsadó papunk is meghalt, egyre ritkábban nyitják ki misére a kapukat és kondítják meg a hívó harangokat. A Mária ünnep másnapján már engedélyezett a kenyér sütése, de már régóta a boltból vesszük meg azt.   Lassan a búcsú is elveszítette szépségét, arról csak csendben, magunk között beszéltünk.

Néhány éve mégis történt valami. A patak mentén a pince-soroknál egyre nagyobb rend várja búcsú napján az oda látogatókat. Idén is ott voltam. Ameddig elláttam, a gondozott természet tisztasága fogadott. A széles zöld sáv igényesen lekaszálva, több présház is felújítva, előttük asztalok, székek és padok várják az oda érkezőket.

Béláéknál leültem, hetényi vörös bort kóstolhattam . Másfél éves unoka ott futkorászott előttünk, Ági anyu vigyázó szemei kísérik mozdulatait. Szomorúan említettük meg Irén mamát, akivel tavaly ilyenkor még hosszasan beszélhettünk életünk dolgairól. A szomszédban Zoli tüsténkedett. Szerintem a búcsú ilyetén megtartásának egyik ötletadó gazdája ő. A friss lángos után sós stanglival kínál a menye. Viki a "kis" Endrével beszélget, látom Bence is itt van. Endre hoz egy pohár fehéret, a maga készítette borból. Aranka megjött Németországból, Margittal folytat eszmecserét. András és Marika is megérkeztek. Elnézem, ahogy a frissen megépített drótkötél pályán milyen szabadon gurulnak felszabadultan lefelé, percnyi pihenő nélkül a gyerekek.

Magdiról beszélgetünk, aki hirtelen hagyott itt bennünket. Akik szeretik, fájdalommal gondolnak korai halálára. A szomorú eseményről nem hallottunk a faluban hírt, hát én eleget tettem egy felhívásnak és írtam róla a  számítógépes képernyők helyi oldalán.

"Mecsekfalu szegényebb lett, egyvalaki örökre eltávozott közülünk. Nagy türelemmel viselt betegségeit nem titkolta, őszintén beszél azokról. Mégis váratlanul ért bennünket a halálának híre. Magdi itt született, itt volt gyerek, közöttünk élte meg életét. Majd öt évtizede személyesen is ismerhettem. Közvetlen, kedves, mosolygós teremtéssel állhattam le beszélgetni, amikor néha találkoztunk a faluban. Éhezte a jó szót és a szeretetet, mintha azokból kevesebb jutott volna neki. Érte kondulhat most a harang. Sokunknak fog hiányozni, őrizzük meg jó emlékezetünkben!"

Ezért a rövidke "tájékoztatóért" többen is megdicsértek, köszönetüket fejezték ki.

A diófa félárnyékában pici gyermekével együtt fürdőzik a fiatal asszonyka. Igaz, hogy a kisbabát még pocakjában hordja, a látvány így is szívemet melengető. Johanna készül heteken belül meglátogatni a mi világunkat. Legyen a kis Johanna nagyon szerencsés, ez a búcsúi napsütötte szeretet ragyogja be egész életét. Így szokott ez lenni! Valaki elköszön és átadja a helyét valaki másnak. A kislány időközben megszületett. Nem hiányozhat már a búcsúnk ünnepéről!

  

A pincesor végén sátrak és napernyők alatt népes csapat közé csöppenek. A Tisztelet Komlónak Egyesület tagjai gyűjtötték maguk köré a barátokat, ismerősöket. Szól a zene, Attila énekel. Józsival beszélgetek a rég nem látott hetényi birtokáról. Élettársaként bemutat egy hölgyet, mindketten jól érzik magukat közöttünk. A társaság hellyel és hallével kínál, szívesen ülök le a padjukra. Kevés tésztával és kiadós mennyiségű hússal fogyasztottam el a kitűnő ételt. Kicsit távolabb pörkölt illatozik, felém nyújtott pogácsát fogadok el. A sor végén Antiékat messziről látom, de elfáradtam, visszafordulok. Újra a Papa egykori pincéjénél járok. Két fiatal lány beszélget mellettem, nem ismerem őket. Hát kérdezek. Megtudom, hogy most ballagtak a nyolcadikból, egyikük falumbeli. Örömmel és mosolyogva mondták el, szeptembertől osztálytársak lesznek a Kazinczyban. Elköszöntem tőlük, csengő hangon mondták, viszontlátásra. Lépnék az útról vissza a présházhoz, de messziről maradásra szólít egy kedves, ismerős asszonyka, Judit. Társaságában egy fiatal hölggyel lép mellém. Beszélgetünk egymással mindenféléről. A csinos leányka távozáskor annyit mondott, hogy ezért a tizenöt percért már megérte Pécsről eljönnie, miközben belenézett a miatta rövid időre megfiatalodott szemeimbe. Szó se róla, mondtam nekik szépet és kedveset. Miért is ne tenném? Bókolhatok és udvarolhatok, hiszen eközben és ezen mindannyian szabadon kuncoghattunk.

Közel négy órát töltöttem el a présházak árnyékában, észrevétlenül futott el az idő. Jól éreztem magam, kár lett volna nem eljönnöm. A megjelenéstől többeket távol tarthatott az a tény, hogy a terület konkrét személyek tulajdona. Ezen érdemes elgondolkodni. A sok kedves ismerőst látni és velük beszélgetni, nekem mindenképpen örömet jelentett.
Van azért még mit tenni. Kuckójukból kimozdítani segíteni azokat az embereket, akiknek csak egy személyesen átadott, hívó szóra van szükségük. És azokat is, akik még nem tudják, hogy egy közös ünnepen való részvétel a kölcsönös megtiszteltetés záloga és megjelenésük nemcsak lakótársaik, de önmaguk megbecsülésének is forrása.