Az biztos, hogy az évszakok mindegyike kijárt valami-féle festőiskolát. Ki más is lehetne mesterük, mint a Teremtő. Amikor kiosztotta a négy bizonyítványt, azokba egyforma érdemjegyeket rajzolt. Mindegyikük jelesnek örülhetett. Isten ellátta őket a festéshez szükséges valamennyi eszközzel. Egyformán osztott el mindent, a festékek kivételével. Palettájukon a színek gazdag választékával egyformán dicsekedhettek, csupán azok mennyiségében volt jól láthatóan eltérés. A tél a fehéret, a tavasz a zöldet, a nyár a sárgát érezhette kezében súlyosabbnak. Az ősz ecsetjére várt sok-sok hordónyi, számos cifra szín. Frissen kapott jogosítvánnyal a kezükben megértették a feladatot és szedelőzködtek. Utoljára jól megnézték egymást, örök búcsút csak egy-egy pajtástól vettek, majd elindultak négyfelé, önálló művészi alkotásaik megalkotására.
Három hónapjuk van az elfogadott vállalás teljesítésére, ám olyannyira sok a változás, hogy soha, egyikük se képes befejezni azt, nem is tudják a megrendelőnek átadni. Meg aztán mögötte türelmetlenül, sürgetően vár a következő évszak a maga negyed esztendejére. Ő sem jár különbül. Az ősz igyekszik kihasználni sokszínűségét és rakoncátlan tarkaságát. Tobzódik és szenved! Hiába festi a vásznára az ecsetjével kikevert fantasztikus színeket, soha nem tud a végére járni. Tegnapi csodája mára megfakul, ami -tudja jól- már egy másik csoda. Hiába övé az is, mégis zavarja, talán azért mert a tél jótékonyan azt is betakarja.
Rend és fegyelem uralkodik a természetben. Az évszakok nem olyanok, mint amilyenek mi vagyunk emberek, kiszámíthatatlanok és fegyelmezetlenek. Vagy mégis? Lassan megtanítjuk, vagy illetlen magatartásunkkal kényszerítjük őket, hogy az eredetileg elképzelt festményeiket átgondolják és mást alkossanak? Ha csak az utóbbi évszázadok nemkívánatos földi változásait vesszük figyelembe, bizony ebben nagy igazság rejtőzhet.
Minden évben megcsodálhatom az évszakok fantasztikusan szép festményeit. Elég csak kitekintenem az ablakomon. Október vége felé járunk. Ilyenkor az ősz palettáján lévő színek legtöbbje felkerül a vászonra. A japán birs már levetkőzött, nem messze tőle a tűztövis bogyói táncolnak a fáradó napsugárban. Új bimbó nyílik még a sárga rózsán, de már ernyedve hullajtja szirmait a muskátli. Valamiért mindegyik szép, a múltjáért, vagy az elképzelt jövőjéért. A kertem egyik sarkában az almafán még mindig a nyár uralkodik. Az élénkzöld leveleket nem engedi, hogy az ősz megérintse. Elfogadja viszont, hogy váltótársa a mögöttes ecetfákból köréje koszorút fonjon. Azután gyorsan szedi itt-felejtett lábát. Engedi szabadon szárnyalni most már Antonio Lucio Vivaldi F-dúr hegedűversenyének gazdag, csodálatos őszi dallamait. A szüreti felszabadult jókedvtől a vad riadt meneküléséig, egészen a tél F-molljáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése