Boldog születésnapot!

Ültem a fotelben és csak ámultam. A nagyszoba kicsit olyan volt, mint emlékeimben az iskolai zsibongó. (Ez a kifejezés az én szótáramban a gimi folyosóit jelentette a nagyszünetben.) Heten voltunk ott, a hat unokám és én. A középen kiöntött építő kockák java már formát öltött. A kis asztal tele papírral és színes ceruzákkal. Götz babák itt is, ott is, ruháik szanaszét. Szekrényajtók és fiókok beüzemelve, nyitott állapotban, belőlük folyamatosan szállingóznak kifelé a tárgyak. Lehetnek azok bármik, igazából nincsenek közöttük letiltott darabok, legfeljebb játékra nem ajánlottak. 

Nem a megszokott nemes rendetlenség, hanem az együvé tartozás bizonyossága váltotta ki a csodálatomat, nem először. Együtt voltunk, a "Mama" születésnapját ünnepeltük. Mindegy, hányadikról van szó, ez az esemény idáig sikeresen egy fedél alá terelte a gyermekeimet. Erzsi kitesz magáért, készül rá, keményen dolgozik a konyhában. Én ott most csak útban lennék, nem véletlenül játszom meg a felügyelő szerepét. És mert ilyenre nincs szükség, bevallom őszintén, önző módon így töltöttem meg bugyraimat örömmel.

Körbe ülik-térdelik az asztalkát, középen egy fehér A/4-es. A nagyobbak irányítása mellett mindenki megrajzolhatja egy-egy szeletkéjét a központi figurának. Ezután egyenként ülnek a székbe azzal a céllal, hogy ki-ki a papírra varázsolja önmagát. Játszanak, türelmesen kivárják a sorukat és adják át helyüket a következőnek. Már csak egyvalaki hiányzik, a legkisebb. Jó húsz percig rajzol, fegyelmezetten, nagy odaadással. A színes lufikkal díszített rajzocskára ki írta rá, hogy "BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT MAMA"? Nem is tudom. De azt igen, hogy egy ilyen ajándéknál nem igazán lehet nagyobbat teljesíteni.