Az apósokról nem sok mindent lehet hallani. Az anyósokat annál inkább szájára veszi a világ és űz velük gyakran érthetetlenül és legtöbbször igaztalanul rossz tréfát. Nekem az életemben egy anyósom volt, szeretetre méltó ember. A sorsom úgy alakult, hogy édesanyám lehetett belőle, azzá is vált. Jó véleményem van hát a közelemben élő anyósokról, hát még az apósokról? Feleségem három fiúgyermekkel ajándékozott meg, akik felnőttek és társat választottak, vagy őket választották ki. A lányok mostanra az unokáim édesanyjuk, ők az én menyeim. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy ez milyen rokonsági kapcsolatot jelent. Bennem mit látnak a lányok, egy apóst, vagy egyféle újdonsült szülőt, azt nem tudhatom, legfeljebb sejthetem. A menyeimet a szüleiktől nem lophatom el, én mégis szívesen fogadom őket lányaimmá. Ők nem tudják, hogy nagyon régóta ismerem és kedvelem őket.
Egyiküket szerettem volna én megkereszteltetni, de a sors úgy hozta, hogy fiunk született, akinek mégsem adhattuk egy kislány nevét. A másikba titkon és reménytelenül voltam fülig szerelmes, még kisdiák koromban. Csak ötven évvel később vallottam be neki mosolyogva, sokak előtt. A harmadikat egy gimis kirándulás kapcsán ismerhettem meg. Nem volt ez több, mint az egymás iránti óvatos puhatolózás. Emlékül küldött nekem egy fotót, de soha már nem találkoztunk. Őket hordozzák nevükben az én kedves menyeim. Miért is ne szeretném mindhármukat lányaimként? És arról még nem is szóltam, hogy milyen óriási szerepet vállaltak az én ajándékaim megszületésében. Amikor világra hozták gyermekeiket, az én drága unokáimat. Mindegyikük egy virágszál, bízom abban, hogy a fiúk is így gondolják ezt. A napfényben nevelik és -minden bajtól megóvva- frissen tartják, locsolják Őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése