Van egy hírem, elmondom mindenkinek, mert ez az, ami rendre kötelez. A mai napig 78.443 ember olvasott bele a szösszeneteimbe. Voltak közöttük olyanok, akik ösztönző és dicsérő szavakkal illettek, fenyegető pálcikát egyet se láttam a fejem fölé tartva. Köszönöm mindenkinek, aki soraim között kicsit is elidőzött!
Ez itt éppen a négyszázadik és egy pillanatig sem kellett törnöm a fejem, milyen titokról beszéljek. Megjelent az nálam most december végén. Amikor reggel az ébredés után kitekintek az ablakon, szomorkásan veszem tudomásul, hogy a hetek óta tartó borongós, ködös időre nyitottam ki már sokadszor a pilláimat. Valami most mégis más, mi az? A kosárlabda palánk mögött a mini pályánk sarkán egy óriási halomba frissen kitúrt földet látok. Csak ámuldozok, régi cimborám a vakondok tette volna ezt? Szorgalmas jószág ez a kis emlős, régóta a kertem lakója. Nem alszik téli álmot, de azért decemberre már össze szokta gyűjteni a télirevalót. Vagy lusta volt őkelme, vagy a tél első hónapja túlzottan engedékeny. Vagy idegenek járkálnak a kertemben?
Hallgatom a híreket, gyakran követem el ezt a hibát. Belbiztonsági főtanácsadó beszél a migránsokról. Valami-féle megnyíló áthaladó csatornáról beszél. Ez a sok-sok mindenhez okosnak kikiáltott ember gyakran okozott nekem meglepetést. Róla rögvest eszembe is jutott az én friss földtúrásom, de a következő pillanatban már el is hessegettem magamtól ezt a gondolatot. Túl messze vagyok én a déli határoktól és egyébként se láttam még ezeknek a szerencsét próbáló embereknek a kezében egy ásót.
Marad hát a vakond, aki a magas túrásával jó ráijesztett a fenyőmre, nyújtózott is az hirtelen vagy harminc centit. Kieszelt dolog a migránsokkal így foglalkozni, elnézést is kérek miatta. De hát mit tegyek, ha kis hazánk milliónyi elkendőzött titkáról senki nem emeli fel a fátylat és az egyre piszkosabb aktákról senki nem fújja le a port. Biztos ami biztos, legközelebb amikor kiülök a kertbe, tartok magamnál egy sört, vagy egy kis borocskát. Két pohárral, ha földkupacból a legnagyobb meglepetésemre mégis előbújna, meglepne valaki. A frissen túrt dombocska magassága sem keserít el, tavasszal majd elsimítom a fű zavartalan kaszálása érdekében. Most vakítóan tűz a nap, a dél-körüli órák árnyékában 15 a fokok száma. Kihasználom ezt a barátságos időt, kiállok a vakondtúrás mellé, és még ebéd előtt iszok egy kupica körte pálinkát. Mielőtt lenyelném, mindazoknak boldog újesztendőt kívánok, akik velem együtt nem szívesen látják örök homályát a félelemből takart titkoknak, akik feltételek nélkül köszönnek a járdán a vele szemben érkezőnek.
Valami nagyon rosszat szólhattam, vagy gondolhattam azokról a titkokról, amelyeket a XX. század utolsó évtizedében és azt követő húsz évben minden magyar állampolgár előtt kötelezően oldani kellett volna. De a harminc év hatalmat gyakorlói közül nem akadt egyetlen bátor legény sem, aki azt megtenni merte. A gyávák és félősök miatt most én érzem rosszul magam. Ezt az érzést felejteni most emelem a poharamat, de jaj! A föld erői megmozdulnak, figyelmeztetnek, csendre intenek. Az asztal megmozdul, a cserepes növénykék szellő nélkül is libegnek. Akármilyen kicsi is a földrengés itt a szilvás kertben, egyértelmű az üzenete: Ember, te milyen parány vagy?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése