Szerethetem úgy a hazámat

 "Szerethetem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!" Cserdi község egykori polgármestere fejezte így ki hazaszeretetét. Bogdán Lászlónak hívták, július végén halt meg. Azt mondják, önkezével vetett véget életének.

A Zselic alatt a Mecsekháton ebben a falucskában 350 ember él, többségében cigányok. A település 2006-ban olyan polgármestert kapott, aki a párját ritkítja. Aktívan politizált, tervezett és végrehajtott. Kapcsolatokat teremtett, ágált és dicsért. Hagyta magát meggyőzni és győzött meg sokakat. Másfél évtized alatt megmutatta, hogyan kell és lehet kenyeret adó munkát adni az emberek kezébe. Láttatta azt is, miként lehet kitárni az iskolák kapuit a közösségük gyerekei előtt. Követni való mintát tett le az asztalra, kulcsát a velünk élő cigányság felzárkóztatásának.

Ismertem közülük a tanítót, a bányászt, a kereskedőt, a muzsikust, a teknővájó fafaragót, a kertjét művelőt, az erdei gombát gyűjtögető napszámost, a lusta kiskatonát. Azután ott fent valamit elrontottak. A cigány édesanyák gyakrabban hozták világra a kicsinyeiket a család megélhetésének szolgálatára. A hatalom közben nem adott munkahelyet nekik, arra kísérletet sem tett. Mindennek az eredménye az lett, hogy a számában nagyra nőtt kisebbség a kilátástalanság, a teljes megosztottság és a szegénység mély gödrébe süllyedt. Nem érkezett segítség a sajátjaiktól sem, sőt! A kormány kényszerű milliárdját éppen az kótyavetyélte el büntetlenül, talán "kiérdemelt" segítséggel.

És akkor jött Bogdán László, aki megmutatott egy utat a kátyúból kivezetők közül. Amit tett, az nem tartozott a csodák közé, vagy talán mégis? Követői nem igazán akadtak, segítők is alig. Kitartóan és fáradhatatlanul tette a dolgát egészen addig, amíg a gondjai fel nem őrölték egészségét. Úgy hírlik, hogy azoktól és egyre súlyosbodó betegségétől menekülve választotta inkább Cserdiben a temető csendjét. Családja kérésére kevesen kísérték végső nyughelyére.  

Nincsen "cserdi csoda" és nem is volt! Nyomoznak a faluháza-körüli korrupciós ügyekben. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat szajkóznak igazán meggondolatlanul írt-és mondott csatornák, gyalázva és gyaláztatva egy ember emlékét. Csúnya divattá vált a védekezésre már képtelenek gyanús ügyletekbe keverése. Így járt az egykori polgármester is. Elszámolási problémák, titkokkal övezett hívások, eltűnt milliók, büntető feljelentések, bizonyítatlan rágalmazások. Én nem tudhatom, hogy ez utóbbiak mögött, milyen érdekektől vezetve, kik állnak. Az eltelt hosszú hónapok szótlansága azt a feltételezésemet erősítik meg, miszerint rosszakaratúak mondvacsinált, kegyetlen játéka volt mindez.

A falu első embere sok barátot szerzett magának. Hogy közülük melyik az igazi, már nem fogja mindegyikről megtudni. Az biztosan nem abba a körbe tartozik, aki most a neve hallatára szégyenlős, kierőszakolt mosolyt csal az arcára. Azoknak hiányzik, akiknek ő tartott lámpást a kezében és adott hitet egy szebb és jobb életre. Járóka Sándor az éjszakázó "Király" jut eszembe Lászlóról. Mindig csak jó kedvvel és vidáman nyújtotta baráti kezét és adott munkát akkor is, ha a szívét összetörni, a lelkét meggyötörni igyekeztek. Nem kellett bebocsájtást kérnie az Egek Urától, nyitott kapu várta. Én nem ismertem személyesen, soha egy szót nem váltottam vele. A sajtón, rádión, televízión keresztül kapott információk segítettek eligazodni Cserdi sorsának alakulásában. Pár éve megállt valami. A polgármester fejszéje kicsorbult. Túl nagy fába vághatta azt, idő előtt! Az éles szerszám nyelét csak egyedül markolta. Mi magyarok -ha még István király gyermekeinek, vagy azok fogadott testvéreinek érezhetjük magunkat- nem vagyunk alkalmasak szerető kezet nyújtani a cigányoknak. Bogdán László ehhez még korán született.

Madár volt, ritka és fehér, mint az a holló. Egyenes gerincéről, tisztességéről és becsületéről soha nem kellett, hogy meggyőzzön. Megtette azt egy pillantás a szemeire. Ha most elénk állhatna, a szokásos nyíltságával és őszinteségével felelne minden kérdésünkre. Választ adna a kimondatlanokra is. Befejezésül megismételné leghőbb vágyát tükröző gondolatát abban a reményben, hogy abból egyszer majd eltűnik a tagadó szócska: "Szeretem úgy a hazámat, ahogy a hazám nem szeret engem!"