Trikolór

   Az ezredparancsnoki épület nyugati szárnyán, az üvegajtók mögött állandó fegyveres őrszolgálat vigyázta alakulatunk csapatzászlóját. A főkapun közlekedő jól láthatta, ahogyan a kiskatona feszes vigyázzállásban, géppisztolyát melléhez szorítva őrködik a zászló előtt. A laktanyába érkezők és onnan távozók, a kerítésen belül élők mindegyike tudta, hogy ez a megkülönböztetett hely tiszteletet érdemlő. Jómagam sokszor láttam -őrszolgálatot éppen ott teljesítőként-, hogy az ezredestől a legkisebb csillagot viselő katonáig hogyan vetik fejüket, vagy emelik karjukat egy díszesen hímzett vászon előtt elhaladva. 

A két óra vigyázzban állásokat szabad, négyórás pihenések követték. Bevallom őszintén, előfordult, hogy a szolgálat-vezénylés készítésekor -ha azt én állítottam össze- a hosszabb szusszanót szempontként kezeltem. Az éjszakai néma csendben elgondolkodhattam azon, hogy mit is jelenthet a katona számára a hátam mögött kifeszülő csapatzászló. Nem tettünk fel egymásnak ezzel összefüggő kérdéseket, nem is okította nekünk azt senki. Én meg vagyok arról győződve, hogy többségünk helyes válaszokat adott volna a zászlóhoz való kötődésünkre. Egy fegyvernemről van szó, nevezetesen a tüzérségről, a hozzá tartozó technikai eszközökről és rólunk, akik azért vonultunk be, hogy tudásunkkal azokat kiszolgáljuk. És amikor elhangzik a vezényszó, a lövegből kirobbanó gránát sújtson azokra, akik a mi hazánkat bántani merészelik. Ezt az együvé tartozást mondta ki az eskünk és többségünknek az otthonról hozott hazaszeretete azt megerősítette. Nagy kár, hogy a világ nem így működött és ebben a szép eszmében még sorkatonaként csalódnom kellett. A tarackjaink a szomszédos országba indultak, szabadságvágyak letörésére. Ötvenkét éve már ennek és azt a tavaszt azonnal a hideg tél követte.

Iskolás koromban úgy cseperedtem fel, hogy ünnepként éltem meg azokat az eseményeket, amikor a nemzeti zászlónkat felhúzták az árbócra. Évzárók, évnyitók, nemzeti ünnepek és a Himnusz, meg a Szózat. Amíg a trikolórt lobogtatta árbócán a szél, akár el is gondolkodhattunk a költők szavain. Isten áldása, jókedv, bőség, rendületlen híve a hazának. Így lett az én katonai csapatzászlóm egy kicsit Himnuszom, egy kicsit a Szózatom.

Megváltozott a világ. Nem kell ünnep ahhoz, hogy a nemzeti zászló díszítsen! Pihenés nélkül ott van minden középület homlokzatán. Szabadon veri az eső, cibálja a szél, tűzi a nap. Közülük sokan kifakultak és megfáradtak, felújításra várnak. Nincs meg már számukra az az öröm, hogy egy-egy ünnepkor kibújjanak féltve őrzött helyükről, találkozzanak rájuk csodálkozó gyermeki tekintetekkel, hallgassák a felszabadultan csengő dallamokat.

A parlament idei, őszi-megnyitó ülésén többen is piros-fehér-zöld színű szájmaszkkal takarták arcukat. A patkóban helyet foglalókról készített egyik felvételen a fekete maszkot viselő miniszterelnök mögött három képviselő orrát és száját fedi ilyen varrott, egyedi védőeszköz. Fogalmam sincs, mit akartak megmutatni ezzel. Hogy ők többet érők, nagyobbak, erősebbek! Lehetséges, de az is elképzelhető, hogy csak buták. Fogalmuk sincs arról, mit is jelent a magyar trikolór. Én elmondom hát nekik. Erő, hűség, remény. Ezeket testesítik meg a piros, fehér és zöld színek. Hogy vehették a bátorságot valakik arra, hogy ezeket az eszközöket megvarrják és kik merték szájukra venni, akár taknyos orrukat is ezekkel takarni? És senkinek eszébe se jutott rájuk szólni? Nemtörődömség ez, megegyező butaság vagy talán félsz? Pár lépésnyire a miniszterek főnöke, fenn a magasban a ház elnöke csendben tudomásul vették? Minden bizonnyal.

Túlzottan érzékeny lennék, ennyire zavarna a koronavírus elleni védekezés ilyetén formája? Igen. De nem vagyok egyedül. Még aznap olvastam, valaki tragédiának minősítette az esetet. Más szégyelli magát a miniszterelnök személye miatt, van aki már azt is szégyelli, hogy ő maga magyarnak született. Nagyon ügyesen, precízen, előre megfontolt szándékkal válik megosztottá a Kárpát-medence magyarsága. Legalább a trikolór megítélésében egyformák lehetnénk. De nem vagyunk azok, sajnos. Vannak, akik tisztelegnek, fejet hajtanak a nemzeti zászlónk előtt és élnek közöttünk olyanok is, akik vírussal fertőzik meg azt.