Kókay István azok közé tartozott, akik becsülettel szolgálták a hazájukat. Az esztelen világháborúban az olasz fronton teljesített katonai szolgálata Doberdóhoz köthető. Hadi kitüntetéseivel a helytállását ismerik el, majd 1922-ben tiszti vitézzé avatják, vitézi telket kap. Dalszerzőként Szegeden mutatkozik be a Tisza Szálló dísztermében. Pályafutását 1945 után derékba törik. Kitelepítik vitézi címe miatt és soha nem rehabilitálják. Méltatlan körülmények és nélkülözések közepette él, nyolcvan éves korában Szeged városában hal meg.
Miért is mutatom be most ezt az embert? A rádió hullámain felcsendülő dal juttatta eszembe. Valójában én őt nem ismertem, de a dalai közül többet is. A magyar nóta szerzőjére azután lettem kíváncsi, amikor egyik bajtársam kérésére muzsikáltam. Megkérdezte, ismerem e a "Hiába süt a világra" kezdetűt. Bólintottam rá, hegedűmet az állammal és vállammal megtartva, kezembe fogtam a vonót és játszani kezdtem. Ő alázattal énekelt, én pedig hagytam, hogy vezessen. A körülöttünk lévők csendben hallgatták "az élet tarka színű szép meséket". A dal végén a tarka színű őszirózsát már egy hang se követte. Az énekesünk behunyt pillái alól könnycseppek gurultak ki.
Pista jóval idősebb volt nálam, néha morc, magába forduló. Az egykori szerparancsnokból, kora előre haladtával a minden anyagért és technikáért felelős ember lett. Munka-kapcsolatunk egymás gyors megismerését eredményezte. Én nyugodt lehettem, jó kezekben van minden vagyonunk. Hogy ő mennyire ismert meg engem, nem tudhatom. Egyszer csak -nem sokkal a közös nótázás után- meghívott néhányunkat a szőlőjébe. Borozgatás közben sok mindenről beszélgettünk, szakmáról, családról, a világ dolgairól. Megosztotta velem ez idáig féltve őrzött gondjait és örömeit. A kárászi szőlőhegyről lefelé ballagva egy baráttal gazdagabbnak érezhettem magam.
Nyugállományba vonulásáról a hagyományos ünnepélyes körülmények között megemlékeztünk. A szokásnak megfelelően virágot kapott a felesége, méltató szavak kíséretében elismerést és tárgyi ajándékokat az ünnepelt. Teljes családja jelen volt, örülhettünk még kicsi unokájának is. A jóízűen elfogyasztott korai vacsora után beszélgetés, később a dalok következtek. Az egykor könnyeket fakasztó nótára is sor került. Pista most is elérzékenyült, de szeme sarkában a csatornák ezúttal nem nyíltak ki. Soha nem tudtam meg, miért érzékenyült el egykor annyira láthatóan a dal éneklése közben. Amikor a kárászi temetőben elbúcsúztunk tőle és meghallottam a mélybe hulló hantok mélabús hangját, talán még el is mosolyodtam. Eszembe jutott Kókay dalának befejező, ki nem énekelt mondata: "Sírdogál egy régi nóta, s tarka színű őszirózsa hulldogál a koporsóra."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése