Grundoktól az arénákig

Akármilyen dimbes-dombos ez a Hegyháti járás, mindegyik községében akadt egy félhektáros sima terület, fűvel benőtt, gondosan ápolt. No jól van, volt olyan is, amelyik egy kicsit lejtett valamerre, de a futball játék falusi követelményeinek a pályák mindegyike megfelelt. Gazdájuk is volt ezeknek a területeknek, legtöbbször a társadalmi munka. Kevesen voltak országos szinten a játékukból megélő focisták, mégis abban az időben gyakran örülhettünk e sportág nemzetközi sikereinek.

Sok embert megmozgatott, hogy vasárnaponként zavartalanul játszhassa le meccsét a település foci válogatottja. A mérkőzés napján a kiadós ebéd után a kicsik és nagyok, a fiatalok és idősek a frissen kaszált gyep szélén érdeklődve várták a találkozó kezdetét az eredmény alakulását. Nálunk volt akinek ülőhelye is akadt, egy háromlábú székecske, amit a gazdája hozott magával. A játékában mindig biztos Magyari Pista, a legfürgébbek közé tartozó Bütyök  minden mérkőzésen rászolgáltak buzdító füttyeinkre, magasra emelt karjainkra. Bekiabálás, hangos biztatás, a bírót ócsároló megjegyzések akkor is a kelléktár eszközeihez tartoztak. Ritkán előfordult az is, hogy a játékosok, vagy a szurkolók akasztották össze bajszaikat, de nem ez volt a jellemző. Hazafelé ki lehetett értékelni a meccset és még vacsora előtt legurítani egy korsó sört a falu kocsmájában. Nálunk ehhez a Keszleréket kellett meglátogatni.

Ezernyi kis településen ez történt a hétvégeken. Munka mellett felkészült és mérkőzést játszott Magyarországon több tízezer ember. Velük együtt mozgott majd annyi önkéntes segítő, betanuló gyermek. Csak a játék kedvéért, a test edzéséért, jóleső szórakozásért gurították a labdát. Ha valaki mégis forintokat kaphatott, az a szertáros lehetett, aki tisztán tartotta a játékosok felszereléseit. Járásunkban egy ember fogta össze a sport egészét. Foci, kézilabda, szpartakiádok mind a Sanyi bácsi kezében futottak össze. Egy időben gyakran fordultam elő a Dózsa György utcai irodájában, leginkább a kézilabda csapatunk miatt. Neki köszönhetem, hogy a járási női kézilabdában játékvezető is lehettem rövid ideig. A fociban nem jutottam a partjelzői beosztástól előbbre. Somogyvári Ferenc szájában volt a síp, aki a motorjáról leszállva mindig úgy jelent meg a mérkőzéseken, mintha skatulyából húzták volna ki. Pedantériája biztosan Annus néninek volt köszönhető, akit én soha nem láttam mosolygós arca nélkül.

A labdarúgáshoz új pályát építettek, a falu azóta rangjában emelkedett. Van a járásnak sport-szövetsége, a városkának labdarúgó csapata? A világ azóta nagyot változott. Kevesebb csapat, fizetett játékosok, üres lelátók. Egyszer csak jött egy ember, a focit szerető és azt művelő. Magas beosztásba kerülve átrendezte kicsi hazánk labdarúgó világát. A régiből a jót meg sem kísérelte visszahozni, akadémiákat teremtett, vagy tízet. Az ezernyi falura nem kerültek vissza a pattogó labdák, grundok sincsenek már. És ha lennének, ma akkor se engednék szabadjára futkorászni, bőrt kergetni a gyerekeket.  Csakhogy az akadémiák nem valósították meg a beléjük plántált reményeket. Az irdatlanul magasan feláldozott adós forintok hatására se eredtek meg az elültetett csemeték, nem nevelődnek elsőosztályú focisták. Helyettesítik őket jó pénzért megvásárolt idegenlégiós sportolók. Velük együtt sem közelíti meg régi színvonalát az osztályokba sorolt sport. Néhány csapattól eltekintve a szurkolók száma is csapnivaló. Nem csoda, hisz a belépés díjáért legalább néhány hétig maradó élményeket várnak el az emberek. Akkor a messziről jött -mert időközben jogosítványt állított ki hozzá önmagának- nem a fejekben tett rendet, hanem ismét elkezdte szórni közös pénzünket, immár stadionok építésére. Futnak majd a gyepen arra érdemesek, helyet foglal a lelátón a nagyszámú közönség, születik-e fenntartásukra igény és pénz? Olyannyira nem érdemes ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hogy exportálunk belőlük külföldre is! Hja, hogy ott is és itthon is fontosabb célok megvalósítására kellene forint? Nem érdekes! Eddig is volt szegény és éhező, közülük jó néhányat dermesztett halálra a tél. Most még ez a vírus is ide telepedett. Mindezt túléljük, ha nem is mindannyian.  

Mi lenne, ha ebbe a megváltozott világba visszacsöppenne Dér Sándor és az iskolákkal, önkormányzatokkal közösen újra megmozgatná a fiatalokat a sport-rendezvényekkel? A megjelölt szervezeteknek talán nincs ma ekkora önállósága, azért egy próbát megérne! A kísérlet már akkor is sikeres lenne, ha egy folyamat elkezdődne. Ha az önmagával semmit kezdeni nem tudó gyerek letenné a nyakához láncolt mobilját és ki-kiruccanna zárt szobájából a levegőre, élvezni a mozgás szabadságát. Én magam bevállalnám azt, hogy Feri bácsival ismét közreműködjek az Abaliget:Liget labdarúgó mérkőzés lebonyolításában, zászlót lengetve a partvonal mentén. Amíg erre nem kerülhet sor, addig megelégszek a kertem mini grundja látványának örömével. Ahol gyermekeim egykor iskolás pajtásaikkal, ma unokáimmal kergetik fáradhatatlanul a labdát.