Korlátok

     Nem ez volt az első eset, hogy néhány hetet Sikondán töltöttem a szaniban. Az idén ambuláns ellátottként vettem fel a kezeléseket. Minden napomat speciális, csak rám szabott tornával fejeztem be. A fáradtságomat feledtette a gyógytornász kislány életvidámságról árulkodó, soha nem szűnő mosolya és ízes magyar beszéde.

    A szeptember közepe a nyarat is megszégyenítette, melege engem is megszédített. Igyekeztem is mielőbb a szanatóriummal szemközti vendéglátó pavilonok árnyékos-hűvösébe. Az első napon ki is néztem magamnak egy szimpatikus asztalt és meggondolatlanul, csak úgy toronyiránt közelítettem meg. Igen ám, csakhogy az igényesen megépített széles bejárati út szemet nyugtató, rozsda színű műkő lapjaira nem tudtam rálépni. Tanácstalanul álltam az úttest szélén, néztem, merre is kerüljek? Aztán egy - nálam fiatalabbnak is elfogadható - gyors mozdulattal átbújtam a korlát alatt. Senki nem látta, hogy a hátamat jó bevertem, a káromkodásomat sem hallhatták, mert nem hagyta el a szó a számat.

A kávémat szürcsölgetve vizslattam a terepet. A hoteltól a Vadásztanya irányába az úttest jobb oldalán gyalulatlan fenyő gerendácskák sokasága korlátot alkot. A kis pavilonokat a hotel felől, illetve az ellentétes oldalon egy résnyire szabadon hagyott nyíláson keresztül lehet magasra tartott gerinccel megközelíteni. A szemközti parkolóból érkezőnek mindegyik megoldás kerülőt jelent.

Ez a kerítés azért annyira nem szép, hogy csak ez okból tették volna oda. Intézmény és szeszes italt kiszolgáló kereskedelmi egység közötti védőtávolságról lenne szó? Az sem lehet, hiszen a kerülő nem növeli az épületek közötti távolságot. A közlekedés biztonsága talán? Azt jobban szolgálja túloldalt a széles kerékpár út és szolgálná a hoteltól a tóig hatályos várakozási tilalom és egy gyalogos átkelőhely felfestésének együttese.

Lelki szemeim előtt látom, hogyan bukdácsolnak ki az óriás forgalmú útra imbolyogva, körültekintés nélkül a kelleténél több alkoholt fogyasztók, no nem ott, ahol a gerendák útjukat állják. Azokon keresztül csak egy-egy csont részeg bukik ki a közútra és ott is marad mozdulatlanul.

Mérgelődök, mert a dolognak nem találom a miértjét. Kértem is egy sört és kérdezősködtem is de nem lettem jobban informált, mint az a postaláda ott a fűben a fa alatt. Gyorsan föl is tettem neki a kérdést, mit tud az egészről?

     A leveleket elnyelő szájában megmozdultak az apró fogak, amikor belekezdett a mesélésbe. Öregapjáról beszélt, aki ugyanitt szolgált, aki gyakran látott illumináltakat a keskeny országúton, de ez még akkor volt, amikor a kasból kiszálló bányászt a nylon buszok kötelező pihenésre szállították ide, ám akkor más járművek igen ritkán szaporították erre a forgalmat.

Azután a vas lábát kicsit meghajlítva közelebb húzódott hozzám és huncutkás mosollyal folytatta.

Itt zajlott előtte az egész, mindent látott. Tudja, hogy kik tartottak először terepszemlét. Ismeri azt is, aki jó pénzért eladta a másra igazán nem használható fenyőt. Azt csak hallotta, hogy ki vette meg és milyen pénzekből fizetett. Innentől ez már mind csak pletyka, engem nem is érdekel, el is fordultam a ládától, ám az csak folytatta. Így megtudtam azt is, hogy újrafestették ugyan, de évek óta nem kap egy fillér fizetésemelést. És kárörvendve beszélt még a gazdájáról, aki naponta áll meg mellette az úton, kétszer is hétrét görnyed, amíg belőle a küldeményeket elszállítja.

Gondoltam, hogy még egyszer rákérdezek, ha már folytatta, a miértre, de nem hagyott szóhoz jutni.

  -Hogyan vélekedsz? Nem szükséges időnként az aklon belül tartani a birkákat? Néha meg kikötnek mellém egy szamarat is és már nem is érzem olyan egyedül magam! - mondta és harsányan a képembe nevetett.

Nekem se kellett volna ezt a sört meginni. Miért érzem úgy magam mintha a 93-ezer négyzet kilométer közepén ülnék?

Mintha az egészet hallotta volna a nyúlánk, hosszú kötényes fiatalasszony, rám mosolygott, amikor az üres sörös üveget leemelte az asztalról.