Igazi kánikula volt azon a napon, amikor estefelé a Tibi talán egy hónapos kiskutyát hozott haza az ölében. Korcs volt a javából és szép, mint amilyenek lenni szoktak a szerelemgyerekek. A Kanász-domb aljában született, legalább ott találtak rá tesójával együtt a bunkit építő falusi gyerekek egy faágra akasztott műanyag zacskóban. A gyengébb hamar elpusztult, az erősebbre hagyva a szünidős iskolások összes szeretetét.
Bütyi - mert ezt a nevet adták neki - élt is az őt körülvevők simogató pátyolgatásával. Elfogadta cumisüvegből a tejet, amit Anikó hordott szorgalmasan és hamar rákapott azokra a finomságokra, amikkel a leányok és fiúk az otthoni éléskamrát lopták meg. A kiskutya egészséges étrendjének biztonságáért Endre naponta megfejte - gazdája tudta nélkül - az oldalba legelni kicsapott kecskét.
Abban az évben a Kanász-domb tövében csordogáló patakocska kövérre és erősre hizlalta szúnyogék hadseregét. Martak is rendesen. A gyerekek úgy-ahogy védekeztek a nőstények folyton megújuló támadásai ellen, tüzet raktak, füstölögtek s idejekorán haza jöttek. Éjszakákra a vacokba tett kis kutya hiába kapta a szebbnél szebb takarókat, reggelekre mindig új bejegyzés született az önkéntes véradói könyvecskéjébe. És mert ez így nem mehetett tovább, kamaszodó fiam kutyával ajándékozta meg a családját. Talán azért, mert nekünk nem volt, vagy mert ő kérte a leghatározottabban, vagy talán csak az ő szívébe férkőzött be leginkább és szó se lehetett arról, hogy bárki másnak eszébe jusson igényelő gazdiként a sorba állni? Fogalmam sincs hogyan történt, de azon a meleg nyári napon egy fővel megszaporodott a családunk.
Azután gyorsan elfutott bő 11 esztendő, ennyit élt velünk. Kapott szép házikót, lánc nélkül élhetett benne, de a piros palatetős mesterművem küszöbét nagyon gyakran nem lépte át. Ott élt mellettünk, közöttünk, velünk. Mindenhová elkísért bennünket, ragaszkodott hozzánk és jólesett nekünk is, ha a lábunkra hajtotta le pihenésre a fejét. A lakásba csak a szigorú tél szorította be, ilyenkor kért és kapott engedélyt a kazán melege mellé heveredni. Szófogadó volt, jól őrizte a házat.
Csak a tűz ne égette volna olyan gyakran! Nem mondom, formás kis szuka volt, de ennyire? Ha úgy akarta, a falu összes kutyafia ott hevert a lába előtt, a kutyafáját! Ám legtöbbször csak a házunk előtt acsarkodtak, a garázs ajtón dörömböltek, annak túlsó oldalára rejtett, remélt örömökért. Igazán válogathatott volna, mégis a közeli, csúf Csupasz hódította meg a szívét a leggyakrabban. Sohasem fogom megtudni, -nem is akarom - hogy a helyzeti előny, vagy a kutyaszerelem győzedelmeskedett, de az tény, hogy a kölykök atyjának a leforrázott farkú korcs volt mindig a leginkább valószínűsíthető. A kis kutyusoknak gazdit keresni nem volt egyszerű feladat. Volt, amikor ez nem is sikerült. Ilyenkor szomorú voltam és szégyelltem magam. A további gondokat megelőzendő, Bütyi átesett a műtéten. Az orvos asszisztense Tibi volt, aki annak idején hozta haza a gyerek ebet.
Múltak az évek és a mi kis pajtásunk megvénült. Nem akartuk, hogy az emlékéhez nem illő, tisztességtelen életet éljen, ugyanazt az állatorvost kértük meg, hogy altassa el. Álmos szemeivel már csak engem látott. Belőlük a szeretet és a hála sugárzott felém, meg az ijedtség. Már besötétedett, Erzsi elemlámpával világított, hogy a kert végében megásott sírjába temethessem. Bebugyoláltuk, betakargattuk, helyét a nevét viselő beton lapocskával megjelöltük.
Az iskolából hazaérkező Bálint - a képen a kis kutyákat ő tartja - igen csak morgott velünk, mert így cselekedtünk, mert el sem búcsúzhatott a vele együtt felnövő pajtásától.
Ebben az évben korán emelte meg a kalapját az ősz. Balatoni kirándulásról megérkezve a terasz sárguló szőlőlevelei árnyékában egy kutyus pihen, rajta póráz. Nem titkolja, hogy örül nekünk. Napok óta itt van és jól érzi magát. Tibi látta vendégül.
Csak egy árnyalattal nagyobb a Bütyinél és úgy viselkedik, hogy természetesen simul bele elődje életébe és szinte észrevétlenül folytatja azt. Ahogy hancúrozik a ruhájukat levetni készülődő fák között, olyan, mint maga a pillanatokként változó kert. Bundájának alapszíne valamilyen barna, azt én nem tudom meghatározni, sárgás is, meg vöröses is. De az biztos, hogy rajta a nagy fehér foltok hófehérek. Lógó fülecskéin a hógolyócskák aszimmetrikusak, mégis egységes keretet adnak buksijának és mintegy köteleznek arra, hogy a mosolygó szemecskékbe nézzek. Lábain cipőcskék, azok is fehérek. Farkát büszkén tartja magasan, akár egy címeres zászló.
Hiányozhat valakinek ez a jószág. A szomszédos városrész látogatott közintézményeihez cetliket hordok és tudatom, hogy az elveszett kis kutya nálunk van. Napokig nem jelentkezik senki, aztán szólok a sintérnek és az elviszi.
Abban az évben a Kanász-domb tövében csordogáló patakocska kövérre és erősre hizlalta szúnyogék hadseregét. Martak is rendesen. A gyerekek úgy-ahogy védekeztek a nőstények folyton megújuló támadásai ellen, tüzet raktak, füstölögtek s idejekorán haza jöttek. Éjszakákra a vacokba tett kis kutya hiába kapta a szebbnél szebb takarókat, reggelekre mindig új bejegyzés született az önkéntes véradói könyvecskéjébe. És mert ez így nem mehetett tovább, kamaszodó fiam kutyával ajándékozta meg a családját. Talán azért, mert nekünk nem volt, vagy mert ő kérte a leghatározottabban, vagy talán csak az ő szívébe férkőzött be leginkább és szó se lehetett arról, hogy bárki másnak eszébe jusson igényelő gazdiként a sorba állni? Fogalmam sincs hogyan történt, de azon a meleg nyári napon egy fővel megszaporodott a családunk.
Azután gyorsan elfutott bő 11 esztendő, ennyit élt velünk. Kapott szép házikót, lánc nélkül élhetett benne, de a piros palatetős mesterművem küszöbét nagyon gyakran nem lépte át. Ott élt mellettünk, közöttünk, velünk. Mindenhová elkísért bennünket, ragaszkodott hozzánk és jólesett nekünk is, ha a lábunkra hajtotta le pihenésre a fejét. A lakásba csak a szigorú tél szorította be, ilyenkor kért és kapott engedélyt a kazán melege mellé heveredni. Szófogadó volt, jól őrizte a házat.
Csak a tűz ne égette volna olyan gyakran! Nem mondom, formás kis szuka volt, de ennyire? Ha úgy akarta, a falu összes kutyafia ott hevert a lába előtt, a kutyafáját! Ám legtöbbször csak a házunk előtt acsarkodtak, a garázs ajtón dörömböltek, annak túlsó oldalára rejtett, remélt örömökért. Igazán válogathatott volna, mégis a közeli, csúf Csupasz hódította meg a szívét a leggyakrabban. Sohasem fogom megtudni, -nem is akarom - hogy a helyzeti előny, vagy a kutyaszerelem győzedelmeskedett, de az tény, hogy a kölykök atyjának a leforrázott farkú korcs volt mindig a leginkább valószínűsíthető. A kis kutyusoknak gazdit keresni nem volt egyszerű feladat. Volt, amikor ez nem is sikerült. Ilyenkor szomorú voltam és szégyelltem magam. A további gondokat megelőzendő, Bütyi átesett a műtéten. Az orvos asszisztense Tibi volt, aki annak idején hozta haza a gyerek ebet.
Múltak az évek és a mi kis pajtásunk megvénült. Nem akartuk, hogy az emlékéhez nem illő, tisztességtelen életet éljen, ugyanazt az állatorvost kértük meg, hogy altassa el. Álmos szemeivel már csak engem látott. Belőlük a szeretet és a hála sugárzott felém, meg az ijedtség. Már besötétedett, Erzsi elemlámpával világított, hogy a kert végében megásott sírjába temethessem. Bebugyoláltuk, betakargattuk, helyét a nevét viselő beton lapocskával megjelöltük.
Az iskolából hazaérkező Bálint - a képen a kis kutyákat ő tartja - igen csak morgott velünk, mert így cselekedtünk, mert el sem búcsúzhatott a vele együtt felnövő pajtásától.
Ebben az évben korán emelte meg a kalapját az ősz. Balatoni kirándulásról megérkezve a terasz sárguló szőlőlevelei árnyékában egy kutyus pihen, rajta póráz. Nem titkolja, hogy örül nekünk. Napok óta itt van és jól érzi magát. Tibi látta vendégül.
Csak egy árnyalattal nagyobb a Bütyinél és úgy viselkedik, hogy természetesen simul bele elődje életébe és szinte észrevétlenül folytatja azt. Ahogy hancúrozik a ruhájukat levetni készülődő fák között, olyan, mint maga a pillanatokként változó kert. Bundájának alapszíne valamilyen barna, azt én nem tudom meghatározni, sárgás is, meg vöröses is. De az biztos, hogy rajta a nagy fehér foltok hófehérek. Lógó fülecskéin a hógolyócskák aszimmetrikusak, mégis egységes keretet adnak buksijának és mintegy köteleznek arra, hogy a mosolygó szemecskékbe nézzek. Lábain cipőcskék, azok is fehérek. Farkát büszkén tartja magasan, akár egy címeres zászló.
Hiányozhat valakinek ez a jószág. A szomszédos városrész látogatott közintézményeihez cetliket hordok és tudatom, hogy az elveszett kis kutya nálunk van. Napokig nem jelentkezik senki, aztán szólok a sintérnek és az elviszi.
Én egy címeres hatökör vagyok! Későn eszméltem fel! Ez a kutyus a jó öreg Bütyi volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése