A sátorban barátságtalan volt az idő. A kis kályha melege, ha el is érte néha oldalt a ponyvát, meghalt ott azonnal. Fentről lefelé pedig soha nem tudta megtölteni vaságyaink környékét barátsággal a levegő. Kiszívta azt a kemény, mínuszos bakonyi tél. A szél egy-egy rohama keményen megcibálta házunk falait, de mi jól megépítettük azt, nem tudta képünkbe vágni a ritkán hulló apró hószilánkokat. A pattogó tűz táncos figurákat festett, vad ritmusát nem a lágy szellő diktálta. A csövön keresztül vissza-visszaáramló kesernyés füst nem igazán zavart bennünket. Egyikünk mindig a tűzrakással bajlódott, egyszerre őrizte is a nehezen megszerzett álmainkat, amikre a fárasztó nap után két pokróc alá bújva, ruhástól, csak rátaláltunk. Reggelre aztán vegyes érzésekkel megrakodva ébredtünk. Kilökődni készülődve még bennünk lakott az előző nap fáradtsága, de ahogy gémberedett tagjainkba meggyorsult a vér, úgy lett egyre derűsebb körülöttünk a világ. Valaki még meg is jegyezte, hogy megmagyarázhatatlan dolog történt az éjjel, mert semmit nem érzett Szilveszter zoknija szagából, pedig abból egy használatos pár ott hevert a füvön, srác ágya mellett kiterítve. Ezen aztán hangosan is jót derültünk.
Legalább egy arasznyi hó esett. Gyönyörű volt az erdei táborunk. Érintetlen szépségét mi magunk tettük tönkre a lapátjainkkal, amelyeket csak azért adtak a kezünkbe, hogy tegyünk is valamit a bivalytejes reggeli előtt.
A következő nap hajnala a terepen ért bennünket. A levegő hőmérséklete nulla alatt a húsz fokot is megközelítette. Csak ábrándoztunk a tegnapi nap sátras "nyaráról". Gyakorlatoztunk. A kitűzött feladatokat csak fadugós rendszerben hajtottuk végre, ezért elképzelni sem akartuk, hogy az elavult harci technikánkkal milyen csapást mértünk az ismeretlen ellenségre. Inkább csak fáztunk, egyre erősebben. Végül az egyik falucska temetőjénél vezényszóra hagytuk el a gépjármű platóját és sokáig, körbe-körbe futottunk a halottas ház körül. Hajnal Istennő nekiveselkedett a szekérnek, amikorra a szálláshelyünkre értünk. Néhányunknak kicsit megfagyott a lába. Nekem a jobbikon a kisujjam körül két évig viszketett, aztán helyre jött.
Az elmúlt télen négyszáz ember halt meg a tél hidege miatt, most ősszel, ez ideig húsz ember hűlt ki, vagy halt fagyhalált szobában, szabadban, egyedül. Ezt olvasom a sajtóban és ettől rosszul érzem magam. Fáj, hogy a meleget és ételt adó segítő kezek nem érnek el mindenhová, hogy az élettől megcsömörlött emberek közül sokan már nem is igénylik azt. Fáj, hogy az utolsó mentsvárukból kilakoltatottakkal egyre nő a didergők száma és egyáltalán nem nyugtat meg az, hogy közülük van olyan is, aki az emeleti erkélyről veti le magát a mélybe, így hagyja el a bejárati ajtóján dübörgőktől menekülve a lakását. Elszomorítja a lelkemet az erősebb valutát soha nem látott forintunknak az a tisztességtelen játéka, amely mintegy jól sikerült kocka dobásra tovább szaporítja a fedél nélkül fagyoskodók számát. Mélységesen felháborít az, hogy ezt a játékot hanyag eleganciával, bársonyos fotelekben pöffeszkedő nagyurak játsszák, kockáik gurításának következményeit előre is jól látva úgy, hogy csak eszükbe sem jut bizakodni azok elmaradásában. Ideges leszek, ahányszor hallom a politikusaink megnyilvánulásait a kérdés rendezésével kapcsolatban. Csak jár a szájuk, de példát egyikük sem mutat. Szabálysértés, közterületről kitiltás. Szaporodnak a félmegoldások, ahogy a fagyhalálok is. Közülük még egyik sem ajánlotta fel a hússzoros minimálbéréből csak az egyiket, egyvalakinek. És az álláshalmozók, a többmilliósak? Ahányan vannak a nagy házban, csak egyet, ha mindenki vállalna! Senki a télen meg nem fagyna. A tavasz hamar eljönne, a nagy ember elbúcsúzhatna tőle, hogy havi apanázsát hiánytalanul, újra a zsebébe tömje.
Andersen a szűkös vargaműhelyben cseperedő, csúf legényke rég meghalt már. A gazdag-szegény álomlátó gyufaárus kislányának meséjét mégis sokan ismerik. Miért van hát, hogy senki nem talál rá, miközben félve gyújtja egyik drága gyufaszálat a másik után, hogy senki nem vesz tőle egy skatulya gyufát és senki nem ad kicsi lábára cipellőt? Miért csak megkésve, másnap szánakoznak a halott gyermek láttán?
"-Melegedni akart szegényke!" -mondták az emberek.
Nyitott szemmel járjunk, jól nézzünk körül ott, ahol élünk és ha egy sercegve égő gyufaszál mellett segítségre szorulót találunk, nyújtsuk ki felé a kezünket, próbáljuk meg, menni fog, mosoly fakad majd az arcokon!
Jókai sem él már, ám a kisleány, aki felmelegítette didergő királyának szívét, csak kicsalja belőle:
"Ilyen kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem -nagy Meseországban."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése