Az előttem vásárolni szándékozó fiatal pár az eladótól bizonytalan választ kapott a szállítás lehetséges időpontjára a hosszú hétvége, a Mindenszentek és a Halottak Napja miatt.
-Már megint egy marhaság! -morogta kifelé menet magában a fiú.
-Nincs még halottja, de a nevelője sem jeleskedett. -jegyeztem meg én gondolatban. Nem tudja, hogy a hétvégét a csendes megemlékezés, a béke és szeretet, az elmélkedés napjai töltik ki.
Kegyes volt most az ősz. A máskor kabát alatt is csontig hatoló szél megbújt valahol a közeli erdőben, eljátszadozva a színpompás koronákkal. Tavaszos fürgeséggel nem fújta el az emlékezés világait, nem hozott fagyot sem, gyors, jeges halálát a krizantémok hadának. Szép ez a falusi temető. Száz méternyire, az ablakomból is rácsodálkozok.
Az étkező asztalán gyertya ég. Beszélgetünk a halottainkról, szülők és gyermekek együtt. Emlékezünk.
És sorba jönnek elő-itt-ott már megcsontosodott tekervényeimből- a jól ismert, szeretett, tisztelt, nagyra becsült arcok. Édesanyám és édesapám. Elmúlt már három évtizede, hogy elbúcsúztam tőlük, mégis gyakran látom őket. Nagymama, az egyedüli, akit a köréből személyesen is ismerhettem. Nagynénik, tantik, Mariska és Ilokna, Mária a keresztmama. Nagybácsik, bátyák, a mindig csendes Ernő, Béla, Józsi, Misi és a kedves Géza, Jenő, a keresztpapa. Miklós, a mindenben segíteni kész unokatestvér, János, a korán elment sógor és régebbiek, akik megismerésétől az idő, vagy a háború fosztott meg engem.
És sorolhatnám az új rokonokat, a feleségem révén öröklötteket. Kevesebben vannak, de fontosak. Róluk is emlékezünk.
Eszembe jutnak az egykori iskolás pajtásaim. A tizenéves Hajnalka, a húszesztendős Tibor, még harmincon innen az Imre. Gyöngyvér, aki pajkos szemrehányással, Adyval búcsúzott. Jaj, de sokan vagytok!
Barátok, akik csak rosszul időzítetten tudnak meghalni. Sándor, aki még rakoncátlan gyerekeket hagyott itt, Józsi bátyám az ezermester harmonikás. Másik Józsi bátyám, a hon ismeretének és szeretetének hirdetője és Gyula, az óriás szívét tékozló bányász. Tűzoltó bajtársak -vezetők és beosztottak - sokasága. És mennyi ismerős!
Gimnazista koromban nyaranta a postán dolgoztam. Segítőm és betanítóm volt Sándor. Ma rossz hírt kaptam felőle. Tegnap este váratlanul elhunyt. Érte is ég a gyertya az asztalon. Reggelre virradóra - nem messze a temetőtől - a falu szélén elhelyezett táblát romjaiban találhatta meg az arra járó. Többszöri sérüléseit kiheverve élt, mindössze három, vagy négy évet.
Holnap pedig gyújtok egy másikat azért a valakiért, aki a falut madártávlatból láttató táblácskát összebarmolta. Valakikért, ha nem egyedül piszkított bele az élők és holtak fényvirágos ünnepébe. De ez a gyertya a szánalom gyertyája lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése