Tegnap délután Pécsett, a Ferencesek templomában azon a szentmisén vettem részt, amelyen Kosteleczky Sándor Baranya megye nyugállományú tűzoltó ezredesétől, egykori parancsnokától búcsúzhattunk el. A szertartáson igazából nem is voltam jelen, elfoglaltak évtizedekre visszarepülő, az elhunytat és az ő környezetét meglátogató gondolataim.
1982-ben a Fegyveres Erők Napja ünnepségén a megyei parancsnok a Haza Szolgálatáért Érdemérem Bronz fokozatát nyújtotta át nekem. Erről találtam is egy fotót, ami már az új pécsi laktanyában készült, amire Ő igazán büszke volt. Meg is ismételte Mohácson, Szigetváron és Siklóson is. Elindította a komlói tűzoltóság épületének felújítását is. Vezényletével fiatalodott meg a tűzoltó laktanyákban állomásozó technika és mindezekhez igazította elvárásait a személyi állományt illetően. Jó nevelő volt. A megfiatalodott csapatok egyre bővülő tudással és szakmai ismerettel vették fel a küzdelmet a bajok ellen. A műszaki mentéseket, tűzoltásokat a megye lakósságának növekvő elismerése kezdte kísérni.
A fiatal tűzoltó tiszt nem véletlenül került Baranyába. Itt volt rá szükség, szolgálati érdekből ide helyezték. Fogta hát a bőröndjét és családostól itt kezdett egy új életet. Szakmai pályafutása itt is fejeződött be, nyugállományba vonulásával.
Az állami tűzoltóság megalakulása évében elsők között végezte el a tiszti iskolát és kapta meg 2008. június 27-én hatodmagával a gyémántdiplomát. Teljes értékű életet élt. Szakmai tudása alkotó energiával párosult. Jól járt vele a beosztott tűzoltója, de az egész tűzvédelem is.
Most meg csak a képe van előttem, az oltár előtti lépcsőhöz támasztva és a pap csak egy egyszerű, szokványos misét celebrál. Elől a család, mögöttük az ide rendszeresen misére járók, közöttük kisebb csoportokban elszórva mi vagyunk, a volt munkatársak és néhány illendőségből megjelenő.
-Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj! - szólt a pap.
- Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem! - feleltük rá eltérő határozottsággal.
Ez a mondandó szöveg is megjelent a kivetítőn a gyengébbek kedvéért, átírva dagályosra, magyartalanra. Senkinek, még csak eszébe sem jutott onnan felolvasni.
A szentmise után a templom kapuja előtt az ismerősök szót váltottak egymással. Bent még az elbúcsúzó ezredes emléke, kint pedig előttem öt hús-vérből való ezredes. Ritka alkalom lehet az ilyen! A megye tűzoltói és katasztrófa védői élén szolgáló parancsnok, illetve igazgató, ezredesi beosztás. Kettőjük a nyugdíjazásuk közeli időpontban varrhatták fel a harmadik csillagot. Egyikük kicsit korábban, most rendelkezési állományba helyezve várja sorsának alakulását. A legfiatalabb- gyerek még a többiekhez mérve - megkaphatta már az előző beosztásában is. Meg is kapta. Kiérdemelten? Biztosan, hiszen a néhány hónapos igazgatói munkáját máris köztársasági elnök ismerte el. Van közöttük még egy ezredes. Nyugdíjasként kapta meg. Sokat tett és tesz ma is megyénk tűzvédelméért. Előléptetését én szorgalmaztam annak idején. Nagyon keserves volt a szekerét elindítani még ha csak erkölcsi elismerésről volt is szó.
Az öt ezredes nem homályosította el a misén megjelent, egykori munkatársak fényét és mosolyát. A fiúkon talán igen, de a lányokon észre sem vehető az idő múlása, hiába is dicsekszik közülük egy a dédnagymamaságával.
-Szólni kellett volna Kosteleczky Sándorról a helyi médiákban! - vetette fel valaki.
- Nincsen rá pénz! - volt a válasz.
Ettől a felelettől aztán mindenki szégyellte magát. Gyorsan elköszönő kezet nyújtottunk egymásnak és én a nyolcvan éves bajtársammal együtt elindultam annak kocsija felé.
Azt már végképp nem tudom, miért hiányoltam öt délceg városi tűzoltóparancsnokát a megyének. Lehet, hogy az általunk készíttetett koszorút ők viszik majd talán a Tarna völgyébe, ahol halottunk a végső pihenőjére tér?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése