A hajnali fél négyes vonat hosszú szerelvénye vitte a bányászokat Komlóra. Én a háromnegyed hatosra szálltam fel, korán meg is érkeztem a gimibe. Így legalább volt időm lemásolni a leckét, legtöbbször Borikától kértem el. A következő 424-es mozdony a hivatali dolgozókkal megrakott vagonokat juttatta el a járás újdonsült központjába, a szocialista bányavárosba. A hirtelen nagyra nőtt település az ország minden kis zugából elküldte a képviselőit. Sokféle ember keveredett itt egy kalapba és csak nagyon lassan találták meg a helyüket. Gyakran szólaltak meg ezért a mentők szirénái.
Másképpen, olyan szívet szaggatóan jajongtak a fehér autók akkor, ha azokat a bányamentők várták egy-egy bányaszerencsétlenségből felszínre hozott bajtársukkal. Ez is sokszor előfordult, de ezek a szirénák hosszú évek óta némák. A bányákat bezárták, elkapkodva ledózerolták.
Az emlék maradt csak meg, a domboldalon kőbe vésett nevek. Azoknak a hős bányászoknak a hosszú listája, akiknek nem volt szerencséjük lent. Ilyen a bányász élete.
Szeptember elején rájuk is emlékszik a város. Hivatalok, társadalmi-politikai szervezetek képviselői helyezik el az emlékműnél a koszorúikat és amikor a ceremóniának régen vége, akkor merészkednek elő az embergyűrű takarásából a csokraikat szorongató, könnyes szemű édesanyák, feleségek, gyermekek és unokák.
Javasoltam egyszer a sorrend megfordítását. Helyezzék elsőként ők a virágaikat szeretteikhez és szóljon nekik is a bányászok zenekara. Erősebb és szebb lenne így a "kívülállók" tisztelgése, de csak megmosolyogtak.
Megmaradt a fejemben a fekete aranyat szállító csillék fáradhatatlanul csikorgó sora, az erőmű egyetlen báli ruhámat rondító, pernyét okádó kéménye, de bennem él egy örökké mosolygó, bohókás bányász emléke is.
Egyorúról beszélek, így mutatkozott be, egy r-rel. A falusi srácról, aki az imbolygó hokedlin állva csente le a magas polcra helyezett, anyja sütötte zserbót, akire Kossuth-i bányászok adtak új ruhát, hogy kinézzen valahogy. Igaz, saját pénze bánta. Az örökké tréfálkozó nyugdíjas bányász jut eszembe, akinek az élcelődő megjegyzései mögött a félelme mellett mindig is ott éreztem azt a határtalan szeretetet, amit Ő bőséggel osztott, akár érdemtelenül is.
A "ligeti harangozó" korán elszólította, de ilyenkor, bányásznap körül talán sokunkban él még az emléke, "hercegnői" talán huncutkásan mosolygó szemmel, gondolnak rá.
Kedves Druszám, kimásolom és a J.B.SZ. oldalunkon megosztom.
VálaszTörlésCsak ma olvastam, Druszám! Örülök, hogy továbbításra alkalmasnak tartod!
TörlésMa már eldőnek tehetjük le virágainkat mi hozzátartozók és csak ezután kerűlnek a koszorúk az emlékmű falához.
VálaszTörlés