Tanulj meg előbb írni és olvasni

     A magyar nyelv napja van ma. Az országgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül megszavazta, hogy ezentúl évente, november 13-án megemlékezzünk nemzeti kultúránk zálogáról, édes anyanyelvünkről. Nekem jobban tetszett volna az április 23.-i dátum, mert az nemcsak ígéri, de már hozza is a tavaszt, a megújulást, míg ez a késő őszi nap a tetszhalálos faggyal fenyeget.

Az édes anyanyelvünknek pedig örök tavaszra lenne szüksége. Orvosokra és ápolókra, Grétsy Lászlókra és Lőrincze Lajosokra, nem egy napra, minden napra. Meg aztán katonák is kellenek, akik a megújuló támadásokat visszaverik, nyelvünket megvédik az erőszakosan tolakodó idegen nyelvek túlkapásaival és társadalmunk lelkének, kultúránknak a zavaraival szemben.

     Ezen a jeles napon Magyarország állampolgárai üzenetet kaptak. Az üzenetet felolvasták. Jól tették, hát beszéljen az, akinek szájából igazgyöngyként hullanak ki nyelvünk szépségei, aki ha megszólal, figyelemre kötelez. Az üzenetet pedig a gazdájától függetlenül írja meg az, aki lantot is pengethetne mindannyiunk szíves hallatára. Egyébként meg senki ne üzengessen nekem! Szóljanak hozzám és tágra nyitott fülekkel hallgatni fogom, ha nem a szokásos múlt, jelen és jövő szavainkat szajkózzák egy-egy mondvacsinált elvárással párosítva.

    Egyszer kaptam egy feladatot, készítsek jelentést a tűzoltók és családjaik üdülési helyeiről, szokásaikról, lehetőségeikről és így tovább. A munkát meghatározó ügyirat volt vagy tíz soros. Benne 13 db. idegen szó és ezek között a rekreáció volt a legmagyarabb. Jelentés helyett írásban kértem a magyarra fordítást, nehogy másképpen értelmezve a szavakat, badarságokat írjak le. Csak a felgyülemlett mérgem miatt elküldött levélre választ nem kaptam, jelentést nem készítettem, azt nem is kérték számon tőlem.

Ezután még jobban ügyeltem a hivatali levélváltások magyarságára és még inkább kerültem a divatos, idegen nyelvű kifejezések használatát.

     Néhány évvel ezelőtt egy Balaton parti kisváros vasútállomásánál megdöbbenve szemléltem az olvasható feliratokat. Az épület előtti szökőkút, a szemközti étterem, a vásározók pavilonjai egyetlen szóval sem szóltak hozzám saját nyelvemen, még a 600 Ft-os marhapörkölt sem. Egyedül a "Vasútállomás" felirat hirdette szerényen, hogy Magyarországon vagyunk.

Nem múlik el nap, hogy a sajtóban, a rádióban, vagy a televízióban ne találkoznék goromba, a szabályokat és a jó érzést sértő szavakkal, rossz helyen használt kifejezésekkel, ormótlan mondatokkal. Tehetik büntetlenül azok, akiknek dolga -ha nem is tudják- nyelvünk szépségének, helyességének őrzése és ápolása, óvatos megújító karbantartása.

A kötelező nyelvvizsga egy jó üzlet. Akinek érdeke, kötelezés nélkül is megtanulja. Akinek nem érdeke, lehet ő a szakmája kiváló tudója és gyakorlója, nem kapja meg arról a passzust. Hát normális ez? Ha néhány épkézláb magyar mondatot sem tud önállóan megfogalmazni és írásában hemzsegnek a helyesírási hibák, a diplomáját szégyenkezés nélkül átveheti. Igaz, hogy a restelkedés nem is az ő dolga, hanem az oktatásé.

A világhálón olvasom az alsós kisdiáktól idegen, mégis általa felrakott szabálytalan és ízléstelen mondatokhoz a felnőtt hozzászólását: "Tanulj meg előbb írni és olvasni!"

Akkor talán a szülőknek is van vajmi közük az egészhez?

     József Attila szerette és művelte is -nem is akárhogyan- édes anyanyelvét és vigyázza ma is. Jaj, csak messze ne vigyék meggondolatlanul, buta emberek a Duna partjától! Hadd hirdesse tovább saját- és költő társa gondolatait:

" Úgy beszéljen ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!" /Reményik Sándor/

     Úgy érezzük mi magyarok, hogy a mi nyelvünknél nincs és nem is lehet teljesebb, uralkodók, nagy királyok nyelve ez. Ám így érzi joggal sajátjáról mindenki más. De vajon máshol is ennyi a tanítandó, dadogó koldus?