A madárka életében először használta a szárnyait, csapkodott is össze-vissza a szobában, azután egy merész elhatározással huss, kirepült a nyitott ablak és a tarka mintás függöny közötti szűk résen. Az óriás tér nem igazán érdekelte, mert nyílegyenesen a ház előtti nyírfát célozta meg és a szabadító ablak magasságában lévő felső ágacskák egyikére telepedett. Nem is mozdult onnan, csak toporgott idegesen, egyre csak a kalitját kereste, ahonnan most kitáruló kezekkel a gazdija szólt riadtan, kérve őt a visszatérésre.
A kelő nap nem húzott már barázdákat a horizonton lustán pöffeszkedő felhőkön, de a madarát csalogató néni szemét jól elvakította, még könnyeket is csalt oda. Vagy ezt a szíve tette talán?
A friss reggeli szél egy kicsit elidőzött, pajkosan meghajolt a fiatal nyírfa előtt és táncra kérte fel. Csúcsában a kis papagáj már annak is örült, hogy jól megkapaszkodhatott és egyáltalán nem érdekelte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből, amikor a folyton mozgó és napfénytől villódzó levelek mögött fel-fel tűntek a feléje kinyúló ismerős karok. Mozdulni nem mert, megbénította a frissen szerzett szabadság ijesztő súlya.
Ma tűzoltó autó járt a faluban, mindjárt kettő is. Valaki a tűzhelyen felejtett valamit, a lángok meg vérszemet kapva, majd elharapództak. Egy arra járó ember meg is jegyezte, miszerint mindenki járt már így, ha pedig nem, hát fog. Az eset szerencsésnek is nevezhető. A sérülés csak hólyag az ujjbegyen, a tűz nyaka kitekerve a lambérián, a büdös füst kiszellőztetése után egy gyors mosással, meszeléssel minden újra a régi. A falu egykori önkéntes tűzoltóparancsnoka, ha élne még, a vasárnapi mise után - okulásul - a kocsmában beszélne a történtekről, önkéntes tűzoltóit pedig a soron következő gyakorlaton kioktatná a lehetséges feladatokról és a megelőzés fontosságáról.
Ezen a friss nyári reggelen, alig a hivatali munka kezdete után a híradó ügyeletes egy panaszos, sírással küszködő hangot kapcsolt be az irodámba.
-Parancsnok Úr! Az én drága papagájom kirepült az utcára! -mondta izgatottan és határozottan.
Nagybetűvel írom az Ú-t, mert a mondatból kicsendült a megtiszteltetés is. Aztán csönd lett, minden bizonnyal arra várt a telefonáló, hogy szóljak, de én csak a fejemet törtem azon, mit is mondjak neki. Egy elrepült szárnyas befogása hogyan is lehetne a mi dolgunk? Mit is tehetnénk? De az biztos, hogy ennek a nőnek nagyon fontos ez a madár.
-Én a fiúknak már megmondtam a címemet. - szólt újra, határozatlanul.
-Rendben van! A fiúk elindulnak, kérem, várja őket! -és köszönés helyett talán csak motyogtam valamit, mielőtt a kagylót visszatettem volna a helyére.
A fiúk nem vállalták föl, rám bízták a döntést. A bejelentés két mondatából azt éreztem ki, hogy ez a megszökött papagáj nagyon fontos madár, talán barát, vagy több is, társ. Végül is a statisztikában van olyan is, hogy állatmentés! És sziréna nélkül elküldtem Kökönyösbe a legényeket.
Aznap Karcsi volt a szolgálatparancsnok. Kiérkezéskor maga köré gyűjtötte a tűzoltókat, összedugták a fejüket, hogyan is lehetnének eredményesek? Szereltek egy sugarat és porlasztott vízcseppekkel hirtelen mozdulattal "leverték" őkelmét a fa tetejéről. Az aláhulló, tehetetlen kedvencet az egyik tűzoltó ügyesen elkapta és a várakozó idős hölgy kezébe adta.
A tűzoltók közül az éretlenebb fiatalabbja is - amennyiben a jelenetet jól látta - a néni szeméből kiolvashatta azt a hálát és szeretetet, azt a megbecsülést, amivel az ő segítő munkájukat rendre megfizetik.
Gyakran utasítják ma a legényeket olyan munkákra, amikhez semmi közük nincsen, amiknek vannak más, fizetett gazdáik. Ám a parancs, az parancs. Ahogy akkor én is utasítottam a csoportot a madár lehetséges befogására. Csakhogy ez jó parancs volt, amelyet örömmel végzett "munka" követett! Mint ahogy a mai tűzesetnél is. Na, nem azért, mert csekély volt, a közös örömet az adta, hogy a baj megállt a családi ház küszöbénél.
Az egyedül - azaz a papagájával - élő idős néni aznap még egyszer felhívott. A beszélgetés valamivel hosszabb volt, mint reggel.
Nem emlékszem pontosan a mondataira, de megerősítette bennem azt, hogy a dicsérő szó gyakran minden fizetségnél többet ér!
És aznap talán meghűlt a tűzoltók levese, amikor ebéd előtt tolmácsoltam a nekem is elmondott hálálkodó, köszönő szavakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése