A három lányt végre ismét fiú követte. Lehet, hogy ez a szüleim fejében gyorsan múló gondolatként megjelent, de nagy valószínűséggel hamar el is hessegették ezt és Bélát "csak" megkülönböztetés nélküli szeretettel ölelték a többiekkel együtt. Középső lett, mert követtük mi még négyen. Srác koromban sok mindent csináltunk együtt és ez legtöbbször csak a munka volt. Ritkaság számba ment, de azért amikor a bajuszom serkenni kezdett, vele és a barátaival mehettem egy-egy környező falusi bálba. És segíthettem nekik májusfát állítani az általuk legszebbnek tartott fiatal, falusi asszonykának lent, az Erzsébet és Zöldfa utca találkozásában. Vezér volt a paci neve, amit olyan nagy szeretettel gondozott és ápolt. Futottunk is a paripa után, amikor a takarmánnyal már megrakott kocsival világgá futott egy kiégett fűzfa nagy robajjal leszakadó ága miatt.
Minden, amit csinált, azt nagy szeretettel tette. Fúrómesterként dolgozva járta az országot, mielőtt nyugállományba került. Szeretjük mi mindannyian ma is. Akkor miért érzem én azt, hogy Ő más, középre született és mégis kilóg a sorból? Talán azért, mert felette az iskolákba és az életbe gyorsan kirepülő "nagyok", alatta pedig a saját tennivalójukkal elfoglalt "kicsik" foglaltak helyet. Elképzelhető, hogy ott középen magányosnak érezte magát és sokunk között mégis egyedül maradt? Ez nagyon is lehetséges, gondolom én most, amikor már magam is hetven felett járok.
Július a 75. nyara. Évek óta nem vagyok vele kapcsolatban. Amikor egy puszit küldök neki, vagy egy üdvözlő lapot, mosolyog és könnybe lábadnak a szemei, amikor azokat nővérem átadja neki. Egy korábbi, kerek születésnapján versecskémmel köszöntöttem. Annak egy szava se mond ellent a fenti pár soromnak. Kedves Bátyám, most csak úgy -különösebb okot adó esemény nélkül- köszöntelek sok szeretettel!
Az ötödik
Tegnap égett még a világ,
a félelemtől újra beszélni
tanuló emberek suttogása
már formálódik, szájukat
egyre hangosabb üdvözléssel már
értelmes, világos szavak hagyják el.
Feszültség és nyugalom, árnyék és fény,
szenvedések és apró örömök.
Az érthetetlen összevisszaságban
egyszerre győztes lesz az élet.
egyszerre győztes lesz az élet.
Ünnepét megkoronázva belerobbant
az ifjú nyárba egy új szívet.
Csipáit nyitogatva fel-fel sír,
Ő a mienk, nálunk született.
Rácsodálkozik fölötte fürkészve
erősebb és nagyobb négy szív.
Mögöttük a biztonság és szeretet,
két mosolygó, féltő szempár.
Ismerkedik az új világgal,
rajta kapaszkodót keres.
Növekszik a szívek száma,
s az ő dobogása heves.
Középen él s ki látja,
ez aranyszív, kincsesbánya.
Koszorúcskáival keres, kutat,
apró csillagokra mutat.
Körben a szívekre virágként kitárul,
de azok csak nagyok, kicsik.
A csillagokat nem látják,s a
feléjük hintett aranyport nem tudják.
Szerencsét próbálni körön kívül jár
s a szívet eszi többségben csak vélt barát.
Közben hatvanat verővé válik,
keresi mindenben önmagát is.
Túl sok a jó és én csak a rossz,
magában hinni lesz fontos.
Lüktet és feszül, izmait kemény
munkára készteti folyton a szív.
Két kézzel szórja magáról
porából összeállt fénylő rögöket.
Dobálja szerteszét mindenét,
belül mégis gazdagabb és egész.
Amit kért, amit adott és kapott,
Szerető sugárzás az, örök és aránytalan,
ám lelkének szabadsága határtalan.
Önzetlen szív, óceánnyi vért keringtet,
ezért és ilyennek született meg,
de a világ ezt ma nem érti meg.
Színarany ragyogás, kétmilliárd dobogás,
száguld az idő, de pihenni várj még!
Ki alkotott, húsodba vájja karmait,
irigylőn s hatalma int.
Kis szívecske, oda se figyelj,
szórjad az aranyad szaporán tovább!
Béla bátyám 60. születésnapjára
2005. július 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése