Tartalékos katona

Amikor a Magyar Néphadsereg állományából honvédként leszereltem, néhány hét után megkaptam a tartalékos katonáknak járó öltözetemet. Ez a zsáknyi ruha négy évig egy szekrény belső sarkában, bontatlanul hevert. Nem volt esemény, amiért magamra kellett volna öltenem. Amikor a tűzoltóság állományába felvételt nyertem, a ruházatot automatikusan bevonták és fiatalon obsitos katona lettem. Nyilván azért, mert a rendvédelmi szerveknek is adottak a speciális feladatai különböző hadi helyzetekben.

A tűzoltó nehéz szívvel vált meg a vonulós csoportjától, amikor őt szolgálatra alkalmatlannak minősítették a belügyi orvosi bizottság tagjai. Kicsit szégyellte is magát ha a nyugdíjazásáról beszélt. Azon sokak közé tartozott, akik nem akarták elfogadni a felülről jövő, kérdezés nélküli erőszakos -a tűzoltó szakmától egyre idegenebb- változásokat. Élt a szolgálati törvényben megfogalmazott lehetőséggel és elköszönt. A megállapított nyugdíját csak rövid ideig folyósították, mert egy "ügyes" húzással -valamennyi pajtásával együtt- érzékeny mértékben lecsökkentették azt.

Megmaradhatott viszont egészében az eredeti összege annak, aki tartalékos katonai szolgálatra jelentkezett, illetőleg a vele járó kötelezettségeket elvállalta Az én kedves ismerősöm ezt a megoldást választotta és máris a korábbi forintokat számolhatta kezébe a postás.

Mostanában többször nyilatkozik a honvédelmi miniszter a haderő és haditechnika szükségessé váló növeléséről és fejlesztéséről. Egyfajta külső fenyegetettség érződik ki a szavaiból. Ami igaz, az igaz. Szítjuk a tüzet rendesen, de szerencsénkre kicsi a tüdőnk kapacitása, nem tudunk elég oxigént fújni a lángok feléledéséhez. A folyamatos fejlesztést, költségvetésünk meghatározott százalékának felhasználását egyébként is a NATO-hoz tartozásunk teszi kötelezővé. Többre nincs és ne is legyen szükség. A sorkatonai szolgálat újraindításáról is beszélnek. Való igaz, nem ártana a fiatalságnak egy kis rend és fegyelem, de csak ezért igazán felesleges a katonáink számát megnövelni. A családokat és az iskolákat kell a nevelésre alkalmassá tenni, leginkább a közszereplőink, politikusaink példamutató magatartásával ezt megsegíteni.

Röviddel a bevonulásom után megesküdtem, hogy a hazámat  megvédem, akár életem árán is. Visszagondolva erre az ünnepélyes eseményre, legtöbben őszintének is gondoltuk a nagy nyilvánosság előtt tett fogadalmunkat. Ebben biztosan közrejátszott az is, hogy az eskünket a nagy magyarról, Széchenyi Istvánról elnevezett téren, a törökverő Hunyadi János lovas szobrának árnyékában harsogtuk világgá.
Ma sorkatonai szolgálat nélküli tartalékosok is ropogtatják a puskáikat a falu melletti lőtéren. Ez zavarja a lakósságot, pedig hát valamilyen képzésben csak kell részesülniük azoknak az embereknek, akiknek többsége csupán anyagi érdekből vállalta ezt. Milyen hadsereg válik majd ebből, ki tudhatja? Mindenesetre a kormányunk napirenden tartja és egyre többet foglalkozik katonáink ütőerejének növelésével.

Én nem tartom szükségesnek, csak folyamatos karbantartását a katonaságunknak. Felvetődik bennem ennek kapcsán az a kérdés, ki lehet ma tartalékos katona? Önkéntes alapon, a haza iránt érzett tiszteletből és szeretetből ma ez nálunk nem működik, mert azok  a korosztályok kiöregedtek. A felnövő új generációkat pedig senki nem tanította meg erre. Jogszabályi kötelezéssel megoldható ez a probléma és ebben -a szabályozók előzetes egyeztetés nélküli alkotásában- mi profik vagyunk. Milyen lehet majd a végeredmény? Feladat elől menekülők és indokolások nélkül felmentéseket kapók mellett a megmaradók többsége a kötelesség érzése nélkül teszi a dolgát. Biztosan ilyen rossz a helyzet? Lehet, hogy nem tudjuk már lassan azt sem, merre fordítsuk a puskák csövét?  Egyre gyakrabban már egymásra  tartjuk azokat,  az utcára kényszerülőkre, vagy oda kidobottakra, velünk eltérő véleményt nyilvánítókra. Tesszük ezt úgy, hogy a kísérletéig sem jutunk el a magunk felelősségének vizsgálatára. Az emberek tudatos megosztása helyett végre ki kellene cserélni a gondolatainkat, őszintén beszélni egymással és célokat együtt kitűzve közösen teljesíteni a feladatokat. Megtanulni és megtanítani másokat is békében és barátságban élni a szomszédokkal .

Ameddig erre nem érzünk késztetést, adjuk át másoknak a sor- és tényleges katonai szolgálat teljesítését. Kapják meg ezt a feladatot azok a kettős magyar állampolgárok, akikkel talán közvetlenebb viszonyban él a kormányunk, mint a határunkon belüliekkel. Akik szavazataikkal alakítgatják az életünket anélkül, hogy egyetlen fillért is tennének a közös asztalunkra, hogy velünk őszinte szót váltanának. Akik elől a hatalom nem bújik elsötétített, magas kerítések mögé. A kettős életet élők, magyar hazájuk iránt érzett szeretetüket így mutathatnák ki leginkább. Megtennék ezt? Másik hazájuk, vagy házuk engedné ezt? Botor felvetésem és a kérdésem is. Tudom a választ.

A szobor talapzatán  Czuczor Gergely verséből az idézet:..."S míg nem győz, nincs nyugalma." Páczay Pál művészi alkotása a Hunyadi c. vers tartalmával együtt ma is példaértékű. Csakhogy a nagy törökverő sem a régi már, gyalogosan jár. Acélt ragadni, lóra kapni, csatázni éj és nap, miért és kiért? Most még érdemes, ha végre megtaláljuk az igaz ellent. Hát akkor rajta! Ti katonák, csak sorfalat álljatok és tisztelegjetek fővetéssel, amikor a szabadságunkért folytatott harcot mi emberek végre megnyerjük, nektek is! Cserébe tudjátok mi a dolgotok, bennünket szolgálni hivatásosként, vagy tartalékosként!