"S ne csak így decemberben."

Az a megtiszteltetés ért, hogy ismét elmondhatom karácsonyi gondolataimat önöknek, nektek itt a falu feldíszített fenyőjénél. Igyekszem jó hangosan kimondani azokat, ne panaszkodhasson senki, hogy nem hallott engem a körülötte duruzsolók miatt. (Így terveztem, ám az eső és a csípős szél kinyitotta nekünk a templom ajtaját.)

Az ádventi koszorúra helyezett négy gyertyáról szeretnék beszélni.   Szent András napjához közelebb eső vasárnapon gyújtjuk meg az elsőt és amire a negyediken is felcsillan a fény, már közel a megváltó születése. A gyertyák közül három viseli egyházi ruhának a színét, lilába öltözve, egy pedig rózsaszín, amelyiket a harmadik vasárnapon kell meggyújtani. Mindegyik valaminek a szimbóluma. Növekvő sorrendben a hit, remény, öröm és szeretet jelképei. Ha személyeket is akarunk hozzájuk kötni, akkor szólni kellene Ádámról és Éváról, a Zsidó népről, Szűz Máriáról és Keresztelő Szent Jánosról. Én ezt most nem teszem. Beszélek inkább a gyertyák -Betlehem újszülöttjének is tetsző- világi életéről.

Gyarló kis emberkék vagyunk, előfordul hát az, hogy hitünk erejét arra érdemtelen dolgokra pazaroljuk. Körülvesz bennünket annyi szép és jó, ezeket kell ügyesen megtalálni és kiválogatni, bennük hinni. Ha őszinte szívvel hiszünk, megszületik az esélye annak, hogy a szép és a jó lesz az, ami csatlakozik hozzánk.

A boldogtalan ember teremti meg magának a reményt, mondja a költő nagy szerelmi bánatában. Nem egészen így működik ez! A remény az örök kísérőnk, belőle mindig csordogál valamennyi az ereinkben. Ki ne gondolná azt magában,... de jó is lenne!

Az öröm -ha a fogadására készen élünk- belénk botlik ha akarjuk, ha nem. Érdekes az, hogy ebből nyugodtan adhatunk másoknak, csak gazdagabbak leszünk. Nem véletlen, hogy ennek a gyertyája a rózsaszín.

Pedig a negyedik -amelyik csak egy a lilák közül- értéke talán a legnagyobb és ez a szeretet. Nélküle nincsen hit, remény és öröm, nincs karácsony. Miatta vagyunk most itt. Az együttlét öröme parancsolt bennünket ide az oltár előtt szépen feldíszített fenyőhöz. Látni akarjuk a másikat, szót váltani vele, meghallgatni a felcsendülő éneket, felkészülni lelkünkben az otthonunk ünnepére. Ez hát a szeretet. Még akkor is, ha most titokban könnyeket ejtünk azokért, akik most első alkalommal fognak hiányozni a karácsonyi családi fészekből. Gyorsan felszárítja a cseppeket az az öröm, amit a gyerekek mosolygó szeme sugároz.

Hosszú évek óta megtörténik, lassan hagyománnyá válik a faluban a szentestét megelőző esten jelképesen gyertyát gyújtani és annak fényét és melegét szeretteinkhez elvinni. Településrészi önkormányzatunk tagjai mindig is biztosították ennek feltételeit. És még sok minden mást is tettek környezetünk szépítésére, a lakók összekovácsolására. Mégsem láttam elég szorgoskodót a mi fenyőnk feldíszítésekor, de hiányoznak az új arcok a közös munkáknál is. Élnek közöttünk emberek, akik jelenlétükkel még soha nem tiszteltek meg bennünket egy ilyen szép, közös estén. Jó volna itt velük együtt fölmelegedni!

Ez utóbbi néhány gondolatomban egy szekérre ültettem a hit, remény, öröm és szeretet gyertyáit és úgy csaptam a lovak közé, hogy azok az adventi koszorút állandóan közöttünk hordozzák, ahogyan azt leírja az a gyermek versike, amit a születésnapomra kaptam szép ajándéknak.

Végül Juhász Gyula sorait osztom meg az itt ünneplőkkel és kívánok ezzel mindenkinek fényesen ragyogó karácsonyi ünnepeket!

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.