Barangolás sportok körül

 Minden sportágat tisztelek, a legtöbbet szeretem is. Kivételt csak a test-test elleni durva, erőszaktól se mentesek képeznek. Így hetven körül a kézilabdának szurkolok, de már csak a televízió képernyője előtt. Ritkán megnézek egy jónak ígérkező labdarúgó mérkőzést is, nem részesítve előnyben a hazai pályákat. Egy olimpia az más. Négyévente látni akarok mindent és mindenkit.

Az általános iskolában jeles eredményt értem el tornában és asztaliteniszben. A gimiben kézilabdáztam   és az udvari salakoson sokszor gurítottam lábbal a labdát. Gyakran futottam a két hatos között a sásdi csapatban. A 24-24-órás tűzoltói szolgálat miatt ez utóbbi is elmaradt. Ám lehetőségem adódott a pingpong játék folytatására és a röplabdázásra. Mindkettőben évente vetélkedtek a megye tűzoltóságai. Jól emlékszem arra, amikor néhány hónapos beosztott tűzoltóként megnyertem a komlói parancsnok elleni meccset. Fej-fej mellett haladtunk, amikor a döntő szett közepén magához intett Pápai Laci és mint edzőm -persze ilyen nem létezett- a következőket mondta alig hallhatóan:

   -Semmi okosat nem tudok és nem is akarok neked mondani, csak ezzel a rövid szünettel kizökkenteni az Öreget, te meg csak nyugodtan folytasd tovább, ahogy eddig! -szólt és mosolyogva állt vissza a bordásfal mellé.

Visszaléptem az asztalhoz és adogattam. Sikerült! Négy pontos fölénnyel nyertem meg a döntő játszmát. Tizenhárom év múlva ellenfelem nyugállományba vonult és én az ő helyére kerültem. Mintha tegnap történt volna, úgy emlékezett a mérkőzésünkre. Fejét csóválva meg is jegyezte, hogy akkor, annak a rövidke szünetnek a beiktatása nem igazán volt sportszerű. Megkérdeztem tőle, mit tett volna az én helyemben, ha egy néhány hónapos tűzoltó korában a főtörzs magához hívja az asztal széléhez? Ezen azután mindketten elmosolyodtunk.

Az az esztendő hozott még más sport-sikereket is nekem. A KBSK pályán 100 méter gyorson szerepeltem. A részvételhez az otthoni, pécsi válogatottba kellett bejutnom, ahol sikerrel előztem  meg  Hunyadi Kálmán bajtársamat.  A komlói pályán a megye sprinterei között is én bizonyultam a leggyorsabbnak. Hárman mértek időt, kézi stopperrel. 12 másodperc került a jegyzőkönyvbe, 25-évesen nagyon is elégedett voltam ezzel az eredménnyel.

Szerepeltem a Tüzér utcai pályán megrendezett magasugró versenyen is. Baráti Jóska azzal nyugtatott, hogy nem az eredményem a fontos, hanem a lehetőség, csapatunk összpontszámának növelésére. Teljesítettem is ollózva 125 cm. magasságot. Mindenféle előzetes gyakorlás nélkül ez nekem a csúcsot jelentette. Megkérdeztem a képzés megyei főnökét, milyen stílusban szabad a feladatot teljesíteni? Marci bácsi -akkor őrnagy elvtárs- azt felelte, hogy az teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a léc fölött huppanjak a laticelre és a léc a helyén maradjon. Még párszor szembefutottam az akadállyal és tigrisbukfencekkel teljesítettem a 150 centimétert. Megnyertem a viadalt az esélyes Kárpáti Jancsi előtt. Ma sem tudom, szabályos volt-e az engedélyezett megoldás.

Tiszti iskolás koromban a torna órákon a futás volt a divat. Irány az Árpád híd pesti oldala, majd vissza Óbudára, a Laktanya utcába. Teljesítettük ezt a távot akkor is, ha a füstös levegőben alig volt oxigén, ha a tüdőnk cikákolva tiltakozott ellene. Fizikai állóképességünkért felelős tanárunk talán a hétfői kialvatlan mozgásunkra utalva, viccelődve jegyezte meg néha:

   -Nagy, fehér lótetűk vagytok! - de ott volt közöttünk, velünk.  Dorkót húzott a lábára akkor is, ha az udvari pályán focizgattunk. Amikor ez először fordult elő, eltátottuk a szánkat. Úgy mozgott, forgott, cselezett, játszott a labdával, hogy néha leálltunk és szájtátva bámultuk a 48-éves embert. Ezt meglátva néha porondhoz illő bemutatót is tartott. A rendőr alezredes az 1960-ban bajnokságot nyert Újpesti Dózsa labdarúgója volt. Szélső volt a jobb oldalon, gyakran jelentősen besegített a védelemnek. Hatszor játszott a válogatottban, kétszer is megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója kitüntető címet.

Béla nagybátyámnál nyaraltam, még igazán kis srác koromban. Szabad bejárásom volt munkahelye valamennyi területére. A gazdaság dolgozói mintegy parancsszóra, letették a kezükben tartott lapátot vagy vellát, amikor a dobozos rádió a magyar labdarúgó válogatott meccseit közvetítette a világbajnokságról. Nagy figyelem, néma csend, bosszús kiáltások és felszabadultan kitörő öröm. Ott hallottam én először az én jól focizó főtanáromról, Tóth Mihályról. A "nagy, fehér lótetű" kifejezését megörököltük tőle és akkor használtuk azt, ha a másikat tréfás feddésben kívántuk részesíteni, vagy csak évődtünk. Nem sokan vagyunk, akik ma megértenék.