Asztali áldás

     Pünkösd vasárnap van. Messziről dobja felénk bódító illatát a szegfű és először húzza fel cifra, lila ruháját a három kis akác. Verőfényben fürdőzik az alkalomra megnyírt fű és jókedvükben sorra nyílnak a rózsák. Nem akar az ünnepről lemaradni az erkélyen zöldellő futómuskátlik sora sem, egy-két korai, piros virágával köszönti az érkezőket.

Nemcsak a kert, a konyha is sürgölődik. Erzsi napok óta előkészül és készít egész asztalt beborító finomságokat. Fáradhatatlannak tűnik, azt jól játssza, pedig nem az. Végre Ő is leül az ebédhez. A kihúzott, hosszú asztalt sokan üljük körbe. A kétnapos ünnepen teljes a létszám. Mindannyian itt vagyunk, akik fontosak egymásnak. Mi ketten "öregek", három gyermekünk és a hozzájuk tartozó szeretettek.

     Ritka az ilyen alkalom, napokkal korábban törtem is a fejem, jó lenne valamit mondani. Beszélni a Pünkösdről úgy, hogy abból a mi összetartozásunk, egymás iránt érzett tiszteletünk és szeretetünk csendüljön ki. Azt is elgondoltam már, hogyan fogom a Szentháromságot, a Szentlélek eljövetelét simulékonyan összekapcsolni az én mondandómmal. És mindent csak röviden, nehogy képmutatónak, ájtatosnak, feleslegesen beszédbe bonyolódónak tűnhessek.                                  Asztalon a gőzölgő húsleves. A játékos futkorászástól még kipirult arcú unokáim pillanatok alatt meggyőztek arról, hogy én itt most egyetlen szót sem szólok. Szikraként pattant és azonnal szavakká is formálódott az a kérés, hogy asztali áldást a kicsik mondjanak.

Amíg Eszter és Emese ékes szavaikkal elkápráztattak bennünket, még a kicsi Kata és Levente is, figyelemmel és csendes türelemmel hallgattak.

Emese talán megilletődötten kezdte  de annál határozottabban folytatta:

           Csingilingi gilingalang,

            csilingel a kisharang.

            Asztalunkon finom étel,                                                                

            tiszteljük meg köszöntéssel,

            Jusson annak, kinek nincsen!

Eszter kivárt és csak akkor szólalt meg, amikor biztos volt abban, hogy minden szempár őt figyeli:

           Földből magba, magból a szárba,

            szárból virágba, virágból a kalászba,

            kalászból kenyérbe, kenyérből a testembe,

            testemből lelkembe, lelkemből a lelkedbe.

     Nem igazán szólhattam, meghatottan kezdtem kanalazni a levesemet, füleimben a gyerekek mondatai visszhangoztak.

Mit akartam én? Pünkösdről beszélni? És összetartozásról, szeretetről? Áldom az eszemet, hogy nem tettem.

Eszter és Emese megtették helyettem. Tisztán, gyermekszívvel, mégis felnőttesen komolyan, és gyönyörűn.