Mandulaműtét

    A hatalmas kórteremben sosem volt elég a fény. Az ablakokat a kelő nap soha nem érte, túl magas volt a szemközti zsinagóga. Mire felkászálódott a templom tetejére, éppen csak megpaskolhatta sugaraival a mi szobánkat, máris tovább állt. Egy-egy kicsi darabka, ha mégis túljutott a vaskos függönyök hasadékain, nem igazán  ragyoghatta be a betegségtől megfáradt, vagy a kórháztól ijedt arcokat.

    Az ajtót szélesre tárva, egy alacsony, vékonyka ember lépett be a helységbe és bal kezével egy nagyobbacska lány felé intett. A kamaszodó kislány szó nélkül követte őt. A nagymutató a falon talán csak egy fél kört írt le, amikor az a sovány ember visszakísérte a lányt és az ágyára lefektette. A mozdulatlanná meredt test mellől, ugyanarról az ágyról már hívta is a megszeppent kisebbecskét, aki hosszú copfjaival együtt már el is tűnt  a folyosó sarkában. Amikor újból megjelent, hangtalanul bújt vissza a vackára, szemeit becsukta, kitárt karjai élettelenül lógtak a teste mellett.

     Túloldalt, a lányokkal szemben két fiú feküdt egy ágyon, a helyhiány miatt egymástól hosszú deszkával elválasztva. A sárga bőrkötényes kézen fogva vezette el a soron következőt, szúrós szagú illatot hagyva maga után.

A legkisebb fiú magára maradt a nagy csendben. Félt. Annyira, hogy sírni is elfelejtett. Rettegett attól, hogy nemsokára holtan látja bátyját és testvérei után rá is sor kerül. Egyedül volt, kalimpált a szíve, senki nem figyelt rá. Már-már elhitte, hogy vele ilyen szörnyűség nem történhet meg, amikor a kötényes negyedszer is megjelent.

     Én voltam az, a negyedik, négy testvér közül a legkisebb. A jól tanuló kicsi, elsős iskolás.

Kapálóztam, ordítoztam, hangomat dicsérte is az a folyton fésülködő asszony a sarokból. De a bőrkötényes erősebb volt mégis, mint én. Nem gyalog mentem a műtőbe, hát erőt gyűjthettem. Még a leszorított nyelvemet is sikerült kidugnom a fémlapocskák közül, de a túlerő és az éter végül legyőzött.

     Szekér tanár úr négy gyereket szabadított meg nagyon gyorsan a garatmanduláitól. Szüleink nem aprózták el, vélhetően a torkukkal bajlódókat kiválasztva, egy füst alatt rendeztek le bennünket.

Fogalmam sincs, hogyan hívták akkor Pécsnek ezt a kórházát, a műtőre se nagyon, de Szekér tanár úrra jól emlékszem. Nagydarab, mosolygós ember volt, homloka közepén egy óriási tükörrel. Lehet, hogy kicsit felmérgesítettem, de legalább megtanulta azt, hogy az egy alomból valók közül, mindig a legkisebbet válassza elsőre.

     Béla bátyám se érezhette jól magát, mert még a műtéti előkészületeknél kérdezte nővérét, hogy ő már túl van-e az egészen. Ili, akinek torkában dagadtak még a mandulái, minden bizonnyal megviselten pillantott fel rá, fejét a köpőcsészére hajtva.

     Néhány napot a kórházban töltöttünk. Juliska tánti naponta hordta nekünk a könnyen nyelhető madártejet. Fagylaltot is ehettünk. Ha ebből a nyalánkságból éppen nem kaptunk, azért a fagyist minden nap hallottuk, amikor kis kocsijával a térre érkezve jó erősen megrázta a csengőit. A félelmem rég elszállt. A bajból azért jutott még! Egy alkalommal, amikor jóízűen szundítottam, az összes madártej elfogyott. Legalább az üres tálkát ne láttam volna! Még jó, hogy vigaszul rögvest eszembe jutott édesanyám, aki látva, hogyan hoz ki a műtőből az a vékonyka ember, megkönnyezett engem. Tesóim így mondták el ezt nekem.

     Nyár eleje volt, kezdődő iskolai szünet. Mi hamar meggyógyultunk. De abban az évben, ősszel nagyon sok embernek vették ki a manduláit. Szekér tanár úr nélkül végzett műtétek, sajnos nem jól sikerültek. Voltak emberek, akik hosszú éveken keresztül nyomták a kórházi ágyat, akik évtizedekig nem mertek megszólalni és voltak olyanok is, akiket egy életre elnémítottak. 1956-ot írtunk.