Kezdő vő koromban még csak gyerekcsináló sapkát viseltem. Tettem ezt azért is, mert nem titkolt szándékom volt az utód gyors nemzése. Feleségemmel együtt komolyan neki is láttunk ennek a nemes feladatnak mielőbbi végrehajtásához. Ment is a dolog, kellő gyakorisággal, nem esett ez nehezére akkoriban egyikünknek sem. Közös elhatározásunknak és fáradtságot nem kímélő munkánknak -ahogy annak lennie kellett- meg is lett a gyümölcsöt termő eredménye.
A várakozás hosszú hónapjai alatt egy pillanatig sem gondoltam születendő gyermekem nemére, mert abban a mély hitben és szent meggyőződésben éltem, hogy nekem elsőre, kívánságomnak megfelelően, fiúgyermek fogja elhagyni édesanyja biztonságot, szerető meleget adó testét. Ebbeli elképzelésemnek hangot is adtam, nem is egyszer, százszor. Abban az időben az orvostársadalom nem fektetett nagy energiát abba, hogy előre közölje, kire számíthatnak a szülők, pöcse, vagy puncija lesz az újszülött babának. Így aztán -leginkább nekem köszönhetően- a széles rokonságtól a II/3-as tűzoltóig mindenki arra számított, hogy majdan apja nyomdokaiba lépő, sportos dalia nevelődhet a gyermekből.
A néhány óvatos megfontoltságra intő mondat úgy suhant el a fülem mellett, mint a vizet árasztó tavaszi szél.
-A lánygyerek is gyerek, meg aztán születhet még másodikként fiú, aki továbbviheti a nevedet!
- ám én az ilyen megnyilatkozásokra csak legyintettem könnyelműen és megmosolyogtam őket, akiknek a száját azok elhagyták.
Végre eljött a várva várt nap. Megjött a kicsi, a születés traumájától sírva, mint az összes többi. Nem elég, hogy nem mosolygott az apjára, még elnézést sem kért, hogy kisleányként vette a bátorságot világra jönni.
A felépített piramisom összedőlt, egyszerűen nem tudtam kezelni a kérdést. Magam előtt láttam egyszerre a világ összes kaján vigyorát és elnéző, szánakozó mosolyát.. Hallgattam az utólagos, okos tanácsokat, melyek szerint kifordított sapkában, szeretett anyós jelenlétében, télikabátba burkolózva kellett volna szeretkezni, meg ilyenek. Magamba dőltem és ellenkezés nélkül hagytam, hogy a kicsorduló könnyeim legördülve mossák egy újszülött édesapa arcát.
A várt arcok mindegyike bejött. Közülük legtöbb mégiscsak a megosztott, közös öröm kifejezője volt. Egyébként is minden csoda három napig tart. Na jó, ez tartott négyig, négy és félig. És a gyorsvonat sebességével száguldó idő nem hagyta a sebeket sokáig nyalogatni, hamar begyógyította azokat. Sőt! Az egyik megállóban fiút pottyantott az ott várakozó szülők ölébe.
Szépségversenyen találkoztam az apukával. Dagadó mellel, büszkén mutatott a pódiumon vetélkedő gyönyörű leányára, aki ma már önállóan keresi kenyerét. A fiú is megnőtt, főiskola padjait koptatja és ütőjével a pattogó labdát úgy kergeti az asztal körül, hogy az apjának is tessék.
Az édesapa feje lágya is benőtt már. Ma, ötven évesen nem kerget délibábot, eszébe sem jut semmilyen diszkrimináció. Gondolkodás nélkül, egyformán méri gyerekeinek a szeretetét.
És a gyerekcsináló sapkát örömmel húzza a fejébe, minden téli disznó vágásakor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése