Amikor elsétálsz mellette, nem a virágok, hanem azokra tűző napsugarak illatát érzed. Egyedinek és megismételhetetlennek tartom ezt a fácskát. "Az Év Fája" vetélkedőjére be is neveztem az elmúlt évben. Színesíteni akartam a palettát, nem pedig megmérettetni ezt a kis meggyet a szebbnél szebb, óriás, évszázados fákkal. Az Ökotárs Alapítvány értékelő zsűrije kedvesen beszélt az én kertem díszéről, de a döntőig, természetesen nem juttathatta el.
Csináltam valami jót! Élni engedtem, élni hagytam a koronájától megfosztott meggyet. A magához térő, virágzó ágakat nevelő és gyümölcsöt termő növényt meg is mutatom mindenkinek, maradhasson meg sokaknak az emlékezetében. Mert addig él, amíg gondolsz rá. Ha pedig rá gondolsz, talán én is az eszedbe jutok, nekem sem árt.
Elmúlt egy esztendő. Mit tesz az egykor virágtartónak álcázott fácska? Maga fogalmazza meg a mondókáját és újra vetélkedni indul:
"Amikor megláttam a gazdámat, fűrésszel a kezében, biztos voltam abban, hogy mindennek vége. Magyarázkodhattam volna, hogy soha nem kaptam kellő törődést, de nem szóltam egy szót se.
Az első nagy ágamba belehasítottak a hűvös acélfogak. Felszisszentem, azután némán, könnyeimmel küszködve, sorsomba beletörődve tűrtem el, hogy a fogak teljesen megcsonkítsanak.
Talán igaza is van a gazdának. Évek óta csak viaskodtam a testemet és lelkemet megújuló erővel támadó gombák hadával és közben nem tudtam, nem is akartam az ágaimon egyetlen gyümölcsöt sem pirosra érlelni.
Csavarokat fúrt a testembe, amelyek ládákat erősítettek hozzám, ezekbe friss föld, majd virág is került.
Hát ennyit érek én! Virágtartó ágas lett belőlem.
Még keringett bennem a vér, a fűrészt másik szerszám váltotta fel és engem nem kímélve, megszabadított kérgesedő háncsruhámtól.. Csak egy kicsi csík, ami megmaradt, azt még az ecset is megkímélte a bűzös festéktől.
A tél nagyon megkínzott. A dermesztő hidegtől a virágos ládák takarása se mentett meg. Vacogva sírtam, mert féltem attól, hogy a tavaszi napsugár már nem csalogatja törzsembe gyökereim éltető nedvét. Az első langyos szellőcske mégis megbizsergetett. És ahol a hántoló kés egy szíjacskát meghagyott, ott kirügyeztem, ágacskát neveltem. Látta ezt az ember is. Megszabadított a dobozoktól és gondozni, pátyolgatni kezdett.
Unokáival együtt erősödtem és amíg ők körülöttem hancúroztak, én piros csillagokat varázsoltam az ágaim közé. A kis kerti házban játszadozva ki-ki futnak hozzám és néhánytól lopva, nevetve megszabadítanak.
A szőlőhegybe tartók gyakran megcsodálnak. Különösen virágzáskor pompázom. A milliom virág és az öreg törzs a fiatalság és öregség harmóniája és diszharmóniája, békés együttélése.
Körülöttem pedig tündérek táncolnak, nem csoda hát, hogy meg-megállnak az emberek. Ezt a képet látva el is gondolkodnak. A jóra való nevelésről, a kíméletről és megbecsülésről? Egy idősebb pár a kaptatón már lassabban halad. Mellém érve megállnak, szusszanójuk közben fiatalságukra és öregségükre gondolnak. Arra nem, hogy én figyelem őket és látom, ahogy szemük mosolyával ajándékozzák meg egymást. Kezük összefonódik és indulnak útjukra.
Ezt mondom el mindenkinek, fontosnak érzem magam és ez olyan jó!
Sietek is minden tavasszal hófehér ruhát ölteni, de ezt a pirosban pompázó japán birs bokrot soha nem tudom megelőzni!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése