Talán arról álmodoztam, hogy én is csikót veszek és csizmát, ha egyszer majd nagy leszek. Ilyen várakozón felhőtlen boldogságban múltak a gyermekéveim, egészen addig, amíg szóba nem került az óvoda. Édesanyám életet adott már a legfiatalabb testvéremnek is. A három kicsivel miért nem bír, miért akar engem mindenáron kerítés mögé zárni? Hatan már az iskola padjait koptatják és én leszek a következő, aki oda jár majd a betűírást tanulni. Minek akkor ez a fránya dedó?
Mégis átvonszoltak az országút túloldalára, kapun belülre tuszkoltak és magamra hagytak a sok gyerekkel. Néhány hónap iskolai előkészítőre gondolhattak a szüleim, ám én megmakacsoltam magam. Mindenkivel ellenségként viselkedtem, Gyurit jól megvertem. Másnap a kis udvarban a hinta széles fa oszlopába kapaszkodtam és azt nem voltam hajlandó elengedni. Győztem! Többet elindulnom se kellett.
Károly bátyám idős korára megbékélt a halál gondolatával. Gyakran mondott olyant is, hogy türelmetlenül, sőt örömmel várja a kaszást, mert odafent végre találkozhat kicsi leányával, akinek én pajtása már nem lehettem volna ott átellenben, az óvodában.
A történetet máig homály fedi, csak a tény ismert. A gyermek az óvodában meghalt. Édesapja feldolgozni és elfogadni soha nem tudta, nem is csoda. Bennem nem a gyermekkori emlék él, akkori pályakezdő óvónő beszélt egy óvodás értelmetlen haláláról. Fél évszázadnyi idő után a visszaemlékezés emberi gondatlanságról és hanyagságról szól és a hatóságok felületes, szándékosnak is megítélhető hanyag munkájáról. Attól volt hangos akkoriban -még az 1960-as évek elején is- a falu, hogy az ügyet elkenték, eltusolták. Attól pedig csendesen suttogó, hogy felelőst, politikai okok miatt nem akartak találni. Így mesélte el nekem az édesapa.
Egy dolog a biztos, hogy azon a napon egy fiatalember nem vihette haza gyermekét az óvodából.
Ezt a szomorú eseményt a gyermekekkel kapcsolatos történések néha eszembe juttatják. Ugyanakkor bennem lakozik és ilyenkor mindig előbújik valamelyik féltekém csücskéből egy másik eset, amelynek közvetlen résztvevője, akár szenvedő alanya is voltam.
A tűzesethez vonuló egység égő családi házhoz érkezett. A lángokat gyorsan megfékeztük és a kiértesített rendőröket vártuk. Történt ugyanis az, hogy az apa benzint locsolt szét a lakásban és meggyújtotta. Ezután - mint aki jól végezte dolgát - ismeretlen helyre távozott. Az álmából ébredő család rémülten menekült. Két nagyobb gyermek az utcai ablakon keresztül ugrott ki, a harmadiknak az udvarra nyíló adta a szabadulás lehetőségét. Az édesanya a két kicsivel a belső szobában riadt fel. Felkapta az egyiket és a folyosón végigfutva az elharapódzó lángok között jutott ki a szabadba. Visszamenni már csak a lángtengeren keresztül tudott volna, de a szomszédok nem engedték, hogy azt megtegye.
A nyomozók kiérkezéséig a helyszínt nekem kellett biztosítani, oda ember fiát be nem engedni. Összezártak, közel egy óra időtartamra egy pólyában fekvő halott csecsemővel. A pólya nem gyulladt meg, annak fehér anyagát füst és a korom lerakódások színezték meg. A kicsinek csak a buksija látszott, pirospozsgásra megsülve. A lángnyelvek nem mardosták és mintha mosolygott volna.
Tűzoltói szolgálatomból adódóan, sajnos gyakran láttam csúnya dolgokat, "cifra" halottakat, mégsem foglalkoztattak tovább a kelleténél. Ám a kis csecsemő! Soha, senkinek ilyen kemény feladatot, egy életre megmaradó, keserű élményt!
A szomszéd pajtából felzavart, részeg apa kilenc év múlva szabadult. Ennek már harminc éve.
Pár esztendeje Karcsi Bátyám temetésén vettem részt. Most már biztosan karjaiban tartja és szorosan magához öleli az Ő kis angyalát.
Mégis átvonszoltak az országút túloldalára, kapun belülre tuszkoltak és magamra hagytak a sok gyerekkel. Néhány hónap iskolai előkészítőre gondolhattak a szüleim, ám én megmakacsoltam magam. Mindenkivel ellenségként viselkedtem, Gyurit jól megvertem. Másnap a kis udvarban a hinta széles fa oszlopába kapaszkodtam és azt nem voltam hajlandó elengedni. Győztem! Többet elindulnom se kellett.
Károly bátyám idős korára megbékélt a halál gondolatával. Gyakran mondott olyant is, hogy türelmetlenül, sőt örömmel várja a kaszást, mert odafent végre találkozhat kicsi leányával, akinek én pajtása már nem lehettem volna ott átellenben, az óvodában.
A történetet máig homály fedi, csak a tény ismert. A gyermek az óvodában meghalt. Édesapja feldolgozni és elfogadni soha nem tudta, nem is csoda. Bennem nem a gyermekkori emlék él, akkori pályakezdő óvónő beszélt egy óvodás értelmetlen haláláról. Fél évszázadnyi idő után a visszaemlékezés emberi gondatlanságról és hanyagságról szól és a hatóságok felületes, szándékosnak is megítélhető hanyag munkájáról. Attól volt hangos akkoriban -még az 1960-as évek elején is- a falu, hogy az ügyet elkenték, eltusolták. Attól pedig csendesen suttogó, hogy felelőst, politikai okok miatt nem akartak találni. Így mesélte el nekem az édesapa.
Egy dolog a biztos, hogy azon a napon egy fiatalember nem vihette haza gyermekét az óvodából.
Ezt a szomorú eseményt a gyermekekkel kapcsolatos történések néha eszembe juttatják. Ugyanakkor bennem lakozik és ilyenkor mindig előbújik valamelyik féltekém csücskéből egy másik eset, amelynek közvetlen résztvevője, akár szenvedő alanya is voltam.
A tűzesethez vonuló egység égő családi házhoz érkezett. A lángokat gyorsan megfékeztük és a kiértesített rendőröket vártuk. Történt ugyanis az, hogy az apa benzint locsolt szét a lakásban és meggyújtotta. Ezután - mint aki jól végezte dolgát - ismeretlen helyre távozott. Az álmából ébredő család rémülten menekült. Két nagyobb gyermek az utcai ablakon keresztül ugrott ki, a harmadiknak az udvarra nyíló adta a szabadulás lehetőségét. Az édesanya a két kicsivel a belső szobában riadt fel. Felkapta az egyiket és a folyosón végigfutva az elharapódzó lángok között jutott ki a szabadba. Visszamenni már csak a lángtengeren keresztül tudott volna, de a szomszédok nem engedték, hogy azt megtegye.
A nyomozók kiérkezéséig a helyszínt nekem kellett biztosítani, oda ember fiát be nem engedni. Összezártak, közel egy óra időtartamra egy pólyában fekvő halott csecsemővel. A pólya nem gyulladt meg, annak fehér anyagát füst és a korom lerakódások színezték meg. A kicsinek csak a buksija látszott, pirospozsgásra megsülve. A lángnyelvek nem mardosták és mintha mosolygott volna.
Tűzoltói szolgálatomból adódóan, sajnos gyakran láttam csúnya dolgokat, "cifra" halottakat, mégsem foglalkoztattak tovább a kelleténél. Ám a kis csecsemő! Soha, senkinek ilyen kemény feladatot, egy életre megmaradó, keserű élményt!
A szomszéd pajtából felzavart, részeg apa kilenc év múlva szabadult. Ennek már harminc éve.
Pár esztendeje Karcsi Bátyám temetésén vettem részt. Most már biztosan karjaiban tartja és szorosan magához öleli az Ő kis angyalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése