A Mecseket, annak mindkét oldalát bejártam. Utazásaim során mindig négy kerék gurult alattam és a karosszéria szolgálati gépjárműveket takart. Volt közöttük a szirénázó piros tűzoltó gépjárműfecskendőtől az egyre korszerűbb személyautókig számos fajta. Baranya kies hegységének nincsen olyan települése, ahol ne fordultam volna meg a tűzvédelem ügyének segítése, támogatása céljából. Az ércbányáktól a Tojásmúzeumig majd mindent láttam, de az erdő mélyén, igazán sosem jártam.
A múlt hónap elején meghívtak egy emlék-túrára, Máré várától a Vörösfenyőig, de volt csoport, amelyik messzebbről indult. Ezt a szép, szombati kirándulást több természetjáró egyesület és civil szerveződések együttesen gondolták ki és valósították meg. Amikor meginvitáltak, jót mosolyogtam, mert tudtam, ismerik jelenlegi mozgáskoordinációs problémáimat. Ám ők komolyan gondolták, olyannyira, hogy az utolsó néhány száz métert terepjáróval, sáros gödrökben is zötykölődve tettük meg. Otthonról egészen a turista házig a nyári napsütésben pompázó Mecsekben gyönyörködhettem, kényelmes ülésekből. A végcél előtt, talán csak a kárászi strand elárvult kabinjai lógtak ki a sorból, de a tisztás, ahova megérkeztünk, gyorsan feledtette a szomorú képet. Néhány györei erdőkerülővel váltottam szót, majd lebattyogtam a szabadban gyújtott tűzhöz, ahol egy jókora üstben az igen csak gazdagra sikeredett babgulyás alapja rotyogott.
Rövidesen gyalogos csoportok érkeznek, Pécsiek, Komlóiak, vegyesen. Közöttük fiúk és lányok, férfiak és nők, fiatalok és korosabbak. Miután mindenki szusszan egy keveset, Zsu az emlékező helynél egy csokor virágot helyez el és beszél a túra névadójáról. A fia pedig jó tüdővel, szép hangokat kanyarít hozzá a hangszerén. Azután beszélgetünk, madárlátta süteményeket kóstolgatunk, hozzá saját termésű borokat kortyolgatunk. Egy emléklap és gyertyával díszített torta kerül az asztalra. A megemlékezés és a köszöntés szavai hangoznak el, közülünk ma valaki 80-éves. Meglepetés és meghatottság, könnyekbe áztatott szavak.
A kiadós ebéd után előkerülnek a dalos-nótás füzetek és hangszerek. Egy idős asszony ül a közelemben, a háziorvosi rendelőből ismerem. Szépen, megfontolva ejti ki a szavait. Mondatai gazdagok és bölcsek. Kedves dalát kérdezem. Nehezen, de elárulja, sőt énekelni kezdi. Hegedűmmel kísérem a kedves, kicsit fátyolos hangot. A férje juthatott az eszébe, akinek sírjára már több, mint húsz éve viszi a virágot.
Egy pécsi menyecske ízes tájszólással beszél. Megkezdett dalát nem ismerem, de olyan egyszerűen szép, hogy a második strófát már én is húzom. A harmonikával közösen kíséri hangszerem a bányászok eredetinek mondott himnuszát, amely dalt nyolcvanon túl énekel egy sportos, fiatalos, őszhajú ember. A billentyűs hangszert ketten is kezelik. Közülük Árpiról nem is tudtam, hogy profi zenész, élvezettel és örömmel játszom vele együtt egész délután.
Felfedező útjukról megérkeztek a gyerekek. Patakot kerestek és találtak is az erdőben. A nagyobbacska dicsekedett, hogy a Balaton átúszására készül és nem baj, ha nem sikerül, de megpróbálja. Kis testvérének kíváncsi kezébe adtam a hegedűm. Olyan szépen tartotta, szinte megszólalt. Ez a kép megszólalásig hasonlított az egész napra, ami tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az emberek szívéről leseperje a pókhálókat, ha járt arra a takácsmester.
És az a kislány Kíra, aki nekem az úszni tudásáról dicsekedett, még azon a nyáron áttáncolt a Balaton vizén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése