A Keszler kiskocsma valamikor szebb napokat is látott. Nevét a tulajdonosától kapta. Kerthelyisége gyakran telt meg az Iparos Kör tagjaival. Többségüket nem feltétlenül az ital vonzotta, hanem az együvé tartozás laza, csaknem baráti kapcsolata. A társas összejövetelek, mulatságok elmaradoztak, aztán végleg megszűntek. No nem azért, mert a pap néha megdorgálta a felekezet bort szerető tagjait.A háború után a tekepálya hangoskodott még egy ideig a szaletlik mögött. Amikorra a bábukat állító fiúként, néhány meg nem érdemelt fillér reményében én is kiálthattam volna sötétedéskor a valótlan egált, addigra elcsendesült a hátsó udvar is. (A bábukat állítónak körönként járt a fillér, nem a befejezett partikként.)
A fuvaros lovai -megitatni a bakon alvó gazdát- ezután is beálltak irányítás nélkül az ivó hűvös udvarába, de a nyüzsgést és a zsivalyt, már csak a gyereksereg szolgáltatta a tornateremben és a szomszédos udvar salakján.
Szerettem a testnevelés órákat. Igazán sok eszközünk nem volt, de azokat rendre használhattuk. Amikor az óra a napi tanítás végét is jelentette, tovább is maradhattunk egy kicsit. Vagy a kis kaucsuk labdát kergettük, vagy fociztunk, ahogy az időjárás engedte. Nem egész délutánt, csak röpke fél órát repetázhattunk, amíg Zoli bácsi -szemeit rajtunk tartva- lassacskán megitta a fröccsét. Pedagógus családban született, felesége is az iskolában tanított. Édesapját Talpasnak hívtuk egymás között az óriási tenyerek miatt. A jobbikat, fegyelmező eszközként használta is néha-néha.
Zoli bácsi szívesen töltötte velünk az idejét kötelező órákon túl is, azért, hogy a járás iskoláinak évenkénti sportos vetélkedőin, a miénket öregbítő eredményeket érhessünk el.
Tornaversenyen csak nyolcadikos koromban vettem részt. Kiválasztott néhányunkat és egy hónapig csak velünk foglalkozott. A gyűrűn lógva, vagy a korláton szenvedve, irigykedve hallgattuk a terembe beszűrődő, focizó pajtások felszabadult kiáltásait.
A versenyen, az iskolák torna tanárai zsűrit alkottak, mi pedig kék klottnadrágban és fehér trikóban feszengve, kicsit talán félszegen is, végrehajtottuk a jól beidegződött gyakorlatokat. Egy magyarszéki srác, úgy emlékszem Marcz Janinak hívták, mutatta be a vetélkedésünk befejező feladatát a talajon. Tanítója, Nagy Józsi bácsi, öblös hangon, jó hangosan dicsérte. Mi tagadás, szépen csinálta! Az ötrészes szekrény feletti tigris bukfence is látványosra sikeredett, ő fogja a versenyt megnyerni, gondoltam.
Eredményhirdetéskor az I. helyezettnek járó oklevelet mégis az én kezembe adták. Hű, de büszke voltam rá!
Mintha csak tegnap történt volna? Vagy elszaladt közben ötven esztendő?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése