Harmincöt éve is lehet már annak, amikor a sikondai szanatóriumban megláttam ezt a kopott, fekete-barnás ruhát viselő zongorát. Háromlábú székével együtt mozdulatlanul és némán díszíti azóta is a mindig csendes és kihasználatlan társalgót. A szék nem nyikorog, mert senki arra rá nem ül, a hangszert legfeljebb a takarító érinti munka közben,amikor róla a port letörölgeti. Rajta egy felirat a muzsikát hirdeti, de hiába a húrozat és mechanika, ha a torkát egy halál sikoly sem képes már elhagyni. A billentyűk már nem fogadnak szót a kéznek. Néhány mégis enged az ujjak nyomásának, de csak erőtlen, hörgő hangok szülői azok.
Zeng és zsong szavakból alkotta meg Baróti Szabó Dávid a zongorát, amiből a fürge ujjak azt varázsoltak elő, amit éppen akartak. A legegyszerűbb daloktól Istennek hangjáig, minden a sajátja. Igaz az is, hogy valamennyi jóravaló hangszer tud ilyet, de annak feltétele az, hogy az ember szeresse.
Ezt a bútort itt Sikondán nem szeretik. Öt lépésnyire van a vezető irodájának ajtajától és a dolgozók is, ha akarják, naponta többször is láthatják. Nem tudom, mióta nem játszottak rajta, lehet akár 50-60 év is. És azóta senki nem vette észre, hogy haldoklik. Talán, ha nagyobb lenne, útban lenne és rá valaki felfigyelne.
Kértem egyszer egy vezetőt, hogy engedje megjavítani, hivatkoztam olyan időkre, amikor saját zongorát tartottam karban. Javasoltam, hogy ajándékozza arra érdemes intézetnek. Vagy adja el nekem, talán már a leltárban sem szerepel. Kiderült, hogy a géhás kedvence és megválni tőle nincs mersze. Tettem még kísérletet másokkal is, újakkal, eredménytelenül. Állami tulajdon ez, ilyeneket is mondtak. Dugába dőlt hát minden kísérletem.
A közelmúlt évei felújításokat hoztak a szanatóriumnak, minden területet érintőket. Csak ez a szerencsétlen zongora nem kaphatta meg egy szakember szerető nagyjavítását?
Az is lehet, hogy az ország minden részéből ide érkező, ellátásra szorultakat igen tisztességgel kiszolgáló személyzetet jól megfizetik, ezért nem telik zongora hangolóra. Ez természetesen csak egy vicc. A lányok és asszonyok itt éppen olyan csapnivalóan keveset kapnak a borítékba, mint bárhol másutt a "kicsi" közalkalmazottak.
Néhány hónapja ott jártam ismét. A fekete zongora ma is olyan, mint a szárnyaitól megfosztott madár. Él ugyan, de nincs hozzá semmi kedve. Hiába is hint magot elé az ollót is tartó kéz.
Még az a szerencse, hogy az intézményt meglátogatja néha olyan ember is, aki a napi kezelések után a délután unalmas csendjét saját, otthonról hozott hangszerével, mások örömére is megzavarja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése