Felhőtlenül

     Akármerre is indultunk ki a faluból, minden irányban volt egy-egy kedves hely, ahol mi srácok, nagy örömmel ütöttünk tanyát. Madarak és fák napján az egész iskola kirándult a Német dombhoz és annak környékére. Néhányunkat az agyagos partoldalba vájt barlangunk is oda vonzott. Nem sokat használtuk, de büszkélkedtünk vele, hogy az a miénk. A vadkörte érésekor biztosan arra csatangoltunk és a téli hó csábított még sokunkat az ugratókkal tele, meredek ródli pályára. Itt húztam életemben először, házilag készített, rövid síléceket a lábamra. Szíjazata, akár a cipőfűző. Ha jól becsatoltad, az le nem eshetett. El is indultam fentről, ahogy a többiek. Néhány szánkót kikerülve, egyre csak gyorsultam, gondolataim messze jártak már ennek a téli sportnak ismert örömeitől. Jobbra járatlan út, balra szakadék, ahová egyszer a nővérem szánkóstól együtt eltűnt a szemem elől. Fenekén sötét foltokkal megúszta, de mi lesz, ha én zuhanok most oda? Maradt a közepe, ami egyre sebesebb és jegesebb. A végén a legnagyobb ugrató feldobott a levegőbe és én csak úsztam kitárt kezekkel, mint a nagyok. Ám derékszögben befordulni, vagy gyorsan megállni nem tudtam és kezemet az arcom elé tartva kikötöttem  egy kökénybokor kellős közepén. Néhány apró karcolás, semmi gond. A "bűnös" deszkákat visszaadtam a gazdájának, azóta sem volt sítalp a lábamon. Amikor meglátogatom a sásdi új temetőt, mindig eszembe jut és mosolygok azon, ha megismétlődne, szüleim sírja felett repülnék.

     A szabályozatlan Baranya csatorna és a Paléi árok gyakran kiöntöttek. Előfordult olyan tél, hogy a két híd közötti legelőn, egészen a kiserdőig húzódó jégpáncél feszült, többhektáros nagyságban. Felsős iskolás gyerekek közül  sokan töltöttük ott délutánjainkat és korcsolyáinkat egymásnak kölcsön adva, jégkorongmérkőzéseket játszottunk.

Amikor olvadni kezdett, élvezettel hasítottuk az egy-két centiméteres víz tetején a késő délutánokra összeállt vékony jéghártyát. Egy ilyen alkalommal a második hídnál, a kövek miatt gyorsabb folyású víz 60 centiméteres mélységébe siklottam. A beszakadt jég nem ejtett fogságába, minden gond nélkül kikászálódtam a partra. Csak a melegítőm lett csuromvizes. Száraz növényzetet hordtunk össze, és tüzet raktunk. A kicsavart nadrágom szárítgatás közben kiégett. Ezek után jó volt abban hazamenni vizesen is. Dicséretet otthon nem kaptam.

     A kiserdő nyáron is jó búvóhelyünk volt. Innen indultunk az egerszegi szőlőhegyre cseresznyét lopni és jóllakottan ide is tértünk vissza. A két vízfolyás már nyílegyenesen szaladt egészen Vázsnokig, ahol csendes csobogással összeölelkeztek. A kotrógépek az erdőcskénkben, talán véletlenül alakítottak ki lefolyástalan vízfelületeket. Sokáig nem száradtak ki. A fák koronái jóleső hűvöset adtak a mindig mozdulatlan víznek és védelmet nekünk a nyári nap tűző sugaraitól. Hal is volt a kacskaringós árkocskákban. Könnyen meg is fogtuk azokat, csak fel kellett zavarni a vizet, hogy kopoltyúval levegő után kapkodva a felszínre ússzanak. Így aztán válogatva szedegettük azokat ki a vízből. Ez a tisztességtelen halászat csak akkor fordulhatott elő, ha a halakat ott a helyszínen megsütöttük és megettük. Hazára vinni mindig a nagy árkokból fogtunk balint, vagy domolykót, attól függően, melyikünk hogy hívta. Kőhalat vagy sügért, csíkhalat is, mind ehető volt. Ügyes halászok voltunk, akár kézzel vagy kosárral, akár a mindig kezünk ügyében lévő pecával láttunk neki annak. Estére a fűzfavesszőre felfűzve, megpucolni érdemes, vacsorányi mennyiség volt.

A kiserdőben tanultunk meg tyúkot sütni, egészben. Tibi hozta, élve. Elő a bicskával. A kibelezett tyúkot jó vastagon besároztuk és erős parázsban órákig sütöttük, vagy főztük? A sártól és tollas bőrtől megszabadított lábas jószágot aztán megkóstoltuk. Sótalan volt, kemény és egy kicsit tollízű. Nem ettünk belőle, kár volt annyit bajmolódnunk vele, ott hagytuk az éjszakában arra csavargó rókának.

Tibor nagymamája panaszkodott, hogy elveszett a kedvenc tyúkja. Állítólag 14-éves volt. Nem mi tehettünk róla, az unokája hozta.

     Miénk volt még a Pesung is, őrháztól őrházig. A vasutasok nem szerették ha ott játszottunk, de olyan széles és olyan hosszú volt az, hogy megbújni benne nem volt igazán dicsőség.

     Kányavár akácosa az Öreg hegyen, talán a szomszéd falu gyerekeinek a fennhatósága alá tartozott. Meglátogattuk azért ezt a mifelénk eső domboldalt is, rókát kifüstölni tanulni. Soha nem jártunk sikerrel. Lehet, hogy egyetlen ravaszdi család sem lakott ebben a kis erdőcskében. A birtokolt területekért néha meg is harcoltunk más csapatokkal, gyerekekkel. Felnőttek soha nem szóltak bele, sem a háborúinkba, se a játékainkba. 

    Gyorsan elszaladtak a zavartalan, ismereteket és tudást adó, derűs évek. Az utolsó aztán elengedte a kezünket, akár a jó tanító, nyarával elfutott a szabadságunk is, játékainkkal és néhány gyermekkori álmunkkal együtt.