Nem látta senki, amikor az irodámban büszkén kihúztam magam, ha a piros tűzoltóautó véradásra szállította fel a fiúkat a kórházba. Elég gyakran előfordult ez, a legénységben szép számmal szolgáltak rendszeres véradók. Vércsoportjuk miatt a donorként gyakrabban csapra ütöttek, természetesen sűrűbben látogatták az állomást. Sürgős esetekben a jól működő hírlánc leriasztotta az érintetteket, akik saját erőből vonultak a szúrós hegyben végződő fecskendők elé.
Én pedig szégyenkeztem, minden tudomásomra jutott véradáskor. Nem volt ez az átallás akkora, hogy pírt csalt volna az arcomra, de rossz érzések születésére azért alkalmasnak bizonyult. A tűzoltói munka során, sajnos gyakran láthattam sérült, vérző, csúnya-halott embereket. Szívemben néha dideregve, de testemben fegyelmezetten szemléltem a kapcsolódó eseményeket.
Évekig dolgoztam olyan munkahelyen, ahol kötelező volt a vérem vizsgálata. Ujjbegyből vették a néhány cseppet, mégis minden esetben a félelem csírája bujkált bennem és a rosszullét környékezett. A laboros hölgyek ezt tudták már, ezért lefektettek és ablakot nyitottak rám. Rendre meg is úsztam, legfeljebb a színem halványult el kissé.
Hát ezért nem kísértem soha fel a fiúkat. Elmentem viszont -mert meghívtak- a Vöröskereszt éves véradást értékelő, ünnepi rendezvényeire. Ha jól emlékszem, a Juhász Klubban kért meg felszólalásra Ari. Ismert, tudta, hogy nem fognak bennem csalódni a mondókámat hallgatók. Őszinte meggyőződés formálta a szavaimat. Arról beszéltem, hogy a véradók minden alkalommal egy darabot adnak valakinek, a szívükből. Arról, hogy mélyen emberbaráti, csodálatos dolgot művelnek és a szívük nemhogy fogyna, mindig gazdagabb lesz. A sajtó képviselője a tudósításának címét e gondolataimból fogalmazta meg.
A következő véradáskor kötelességemnek éreztem, hogy magam is oda nyújtsam a karomat. Az motivált, hogy végre én is adjam valakinek a szívem egy darabját. No meg a vércsoportom, merthogy én mindenkitől kaphatok, és csak egyvalakinek adhatok.
Magam köré gyűjtöttem -vagy kaptak el ők engem - közvetlen munkatársaim közül egy személyautónyit és meglátogattuk a véradó állomást. A lehető legkörültekintőbben foglalkoztak velem, mert kivétel nélkül mindenki ismert, valamennyien tudtak is a bennem ingadozó feszültségről. Úgy hiszem, hogy drótot is kaphattak. Gyorsan megtörtént a kötelező vizsgálat és máris kiterítve fekhettem az emeleti heverő egyikén. Nyugtalan voltam, de úgy éreztem, semmi baj nem érhet. Jutka mellettem feküdt és én felé nyújtottam a kezem. Megfogta és végig szorított nekem.
Kicsit tovább is nyújtózhattam a szokottnál, majd a földszinten helyet foglalva vártuk, hogy mindenki eleget tehessen a vállalásának. Üres hassal érkeztem, jólesett a pohár sör, amire azt mondják, gyors pótlója a 4,5 dl. vérnek. Cigarettát ilyen helyre nem is hoztam magammal, de egy fehér köpenyes megkínált, hamutartó is volt, hát vígan pöfékeltem.
Miska jött utoljára, fölálltam, a csikket elnyomtam, lassan mehetünk.
-Fogjatok meg!- ennyit kiáltottam, és kinyújtott kezekkel a segítő karok közé zuhantam.
Magamhoz térve, a hűvös kövezeten feküdtem, doktornő hajolt fölém.
-Nem sikerült! Nem úsztam meg! -keseregtem magamban. Egy-két perc és helyrerázódtam, ebben talán egy szuri is segített.
Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsiban, előkotortam a csomag cigarettámat. Volt abban vagy tizenöt szál, jó félnapi adag. Valakinek átadtam és jó hangosan megígértem, hogy többé soha nem fogok rágyújtani. 1996. május 10-én történt mindez. Hányszor mondtam már magamnak, hogy nem mérgezem a tüdőmet? Sokszor. A fokozatosságon alapuló leszokási kísérleteim sorra kudarcot vallottak egy kiadósabb étel, vagy egy laza fröccsös este miatt. Nehogy már egy nyámnyila embernek tartsanak az ájulás miatt, a dohányzás elhagyásának bejelentését jól időzítettem, rosszullétemet pedig az elszívott cigarettára fogtam. Tudta mindenki, hogy nem egészen így van, Jutka jóízűt mosolygott is, de nem álltak le vitatkozni velem. Viszont kíváncsian figyeltek, mikor szállnak el ígérő szavaim a meggyújtott cigarettám füstjével együtt.
Régen volt mindez már. A cigaretta füstkarikája ma is illat nekem. Ígéretemet megtartottam, azóta egy slukk sem ment le a torkomon. Amikor pár hét múlva véradó igazolványt megkaptam, mindannyian jót nevettünk.
Néhány deciliter véremért dohányzásmentes életet kaptam cserébe. Ez igazán jó üzlet volt. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora nagyot ér egy darabocska a szívemből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése