Mondd, újra!

    -Azért készítsetek valamit! - szólt még vissza, mielőtt becsapta volna a kocsi ajtaját, majd elhajtott.

Komolyan is vettük, amit mondott, meg bíztunk is abban, hogy ezen a napon látjuk még a gyerekeinket. Délután neki is láttunk egy szalonnasütéses kerti parti előkészítéséhez. Pontosan olyan szép, meleg nyári nap volt, mint harminc évvel ezelőtt, a nap tűző sugarait csak azért viseltük könnyebben, mert az esküvői ruhánk helyett rövidnadrágot és pólót öltöttünk magunkra.

     Szervezésben mindig is jeleskedett Gábor, de mégsem gondolhattunk arra, ami délután velünk történt meg. Úgy fél öt lehetett, amikor nagy hirtelen tele lett az udvar. Tényleg, rajtaütésszerűen jelent meg a teljes közeli rokonság. És elhangzottak intézkedések, röpködtek az utasítások. Erzsi és én szó nélkül tettünk eleget a kérésnek, helyet foglaltunk a nagyszobában a Papával és a Mamával együtt. A TV-ben  újra láthattuk az 1974. július 27.-i esküvőnkről készített filmfelvétel kockáit. Megilletődötten ültünk a kanapén, miközben valaki rövid menyasszonyi fátylat illesztett egykori menyasszonyom fejére, kezébe gömb alakú virág-bokréta került, magam pedig a pőre nyakamra helyezett díszes, vörös csokornyakkendővel lettem gazdagabb. Az egész film nem több öt percnél és a kintről beszűrődő zajok értékelésénél  természetesen fontosabbá vált a régi események átélése.

     Még javában az esküvőmön voltam, amikor a vőtársam Erzsit kézen fogva elindult a folyosón ki, a szabadba. Sógornőmmel mögöttük haladva, a felcsendülő Mendehlsson indulóra ütemesen lépkedtünk a terasz felé. Az ajtón kilépve nem igazán láttam senkit, de ahogyan a két lépcső után a ház sarkához értünk, készen állt előttünk a meglepetés. Lili és Áron a faházikóhoz vezető utat  rózsaszirmokkal szórják tele és körülöttünk a teljes csapat. Vagy majdnem a teljes, mert a meglepetés most fokozódik. A szaletli előtt, kísérőink szó nélkül magunkra hagynak és mi ketten pár pillanatig csak állunk ott, gondolatainkkal magunkra hagyva.

     Elkalandozni velük nem volt időnk. Géza sógor lépett elő az oszlop gyenge takarásából, rajta velünk megegyező "ünnepi "öltözék és átvetve a vállán egy nemzeti színű szalag. Évi-órai-másodpercnyi pontossággal elevenítette fel házasságkötésünk eseményét és néhány bevezető mondat után nagy pátosszal tette fel nekem a kérdést:

 -Jenő! Akarod-e...és én gyorsan, határozott igent mondtam. Ugyanerre a kérdésre Erzsi elkezdett hezitálni, de legalább nekem hosszúnak tűnő csendet teremtett a nyírfa lassan nyúló árnyékában.

Csak kibökte! A fejemet később törtem ezen a szüneten, de most repült a csokor úgy, ahogyan annak illik, megfordulva láthattam még, hogyan kapja azt el Orsi, hogyan csúsztatja majdnem észrevétlenül a kétéves Lili kezei közé.

     Pezsgős koccintás és kedves buli következett, emlékezetesre sikeredett a harminc éves évforduló. Erzsi kezébe vörös rózsákkal tarkított csokor került, de a menyasszonyi csokor se hazudott. Az elsőként hozzáérő, nemsokára a saját menyasszonyi csokrát hajíthatta a háta mögé és négy hónapja a harmadik gyermekkel ajándékozta meg Gábort, a főszervezőt.

    Később egyetlen kis apró eltérést tettem szóvá. A mi esküvőnkön nem a szokásos nászinduló, hanem Gyurkovics Mária tolmácsolásában az Ave Maria hangjai csendültek fel.

    Ha ma kérdeznék, újra mondanám, határozottan, igen.