Délután kint pücskörésztem a kertben. A friss szél jólesően cirógatott és hozta mind közelebb hozzám a beígért terhes, fekete felhőket. Semmi megerőltető meló, mégis elfáradtam. Hivatkozhatnék a csalóka időre, állapotomra, koromra, akármire, de szerencsémre, senki előtt nem kell mentegetőznöm.
Fáradni. Érdekes, nyelvünk ezer színét bemutató főnévi igenév. Tegyél eléje bármilyen igekötőt és csapj hozzájuk jelzőket, máris láthatod, mennyire gazdagok vagyunk. És akkor még nem is említettük meg azokat a kifejezéseket, amelyek helyettesíthetik a fáradtságot.
Kezdő siheder voltam még, amikor megismerkedhettem a kemény fizikai munka okozta kimerültséggel. A nagyobbak maguk közé fogadtak és megengedték, hogy én is elsajátítsam a vagon rakodásának tudományát. A faáruknál elkészíthettem a rakoncát, ami fontos, de mégiscsak izmokat kímélő része volt a feladatnak. A tojásszenet angol lapáttal szórhattam kifelé, míg ők szívlapátot használtak. Ezek a nálamnál három-négy évvel idősebb srácok még egy kisebb méretű angol lapátot is készítettek nekem a gyékényesi sóderhez, amiből 250 mázsa is fért a KY-ba.
A kedves, könnyebbítő megkülönböztetéseket nem éreztették velem, amikor a velük megegyező összegű pénzt olvasták a sajgó, néha-néha hólyagos kezembe.
Már nagyfiú, elsős gimnazista voltam, amikor két vagon bányafát pakolhattunk ki a komlói fatelepen. Talán a Sztanyik Pista szerezte ezt a jól fizető munkát, neki voltak igazi bányász kapcsolatai, de már nem vagyok benne biztos.
A szorgalmas munkás gyerekek közül csak én voltam a menzás. Erzsi néni tudott a vállalkozásunkról, aznap nagy adagot adott, kétszer is. A jó étvágyamról egyébként mindenki tudott, mert egy alkalommal versenyt ettem a felettem járó, nálam nagyobb és erősebb Ferivel és nyertem. A "zsűri" a negyedik tányér leves miatt kiáltott ki győztesnek.
Délután az osztálytársakból verbuválódott csapat lesétált a fatelepre és várta, hogy a rendezők a két vagont a helyükre tolják. Amennyire a ruhatárunk megengedte, meleg gúnyába bújtunk, hiszen egész nap metsző, fagyos levegő hirdette Tél Uraság érkezését.
Elkezdtük a fajsúlya ellenére azért nehéz fenyőárú kirakodását. Jól haladtunk, ütemesen, fegyelmezetten, gyorsan és pontosan dolgoztunk. Amikor belekezdtünk a másodikba, hirtelen támadt a szélvihar. Már hozta is a havat. A kicsi hókristályok úgy vágódtak az arcunkba, mintha tüskés- bozótosban járnánk. Erre nem voltunk felkészülve. Öltözetünk a mínusz fokokat sem tartotta igazán távol a testünktől, hát fáztunk, mint a kemence mellől az őrködni kizavart kutya. Az elvállalt munkát be kell fejezni, az üres vagonért majd éjfél körül jönnek és haza is kell érni, mert holnap megint a suli. Nekem sírni is lett volna kedvem, de bizonyára így voltak ezzel a többiek is.
Kis idő után megjött a jobbik eszünk, szünetet tartottunk és bementünk a melegedőbe. A duruzsoló kályha barátsága és a pihenő bányászok forró teája foglyul ejtett bennünket vagy fél órára. Sokat nem beszéltünk, csak ha kérdeztek, válaszoltunk.
A vihar nem akart csitulni, de mi folytattuk. A szálfák a vállunkat nyomták, mintha még rá is ült volna valaki. Már a lelkünk is didergett, menekültünk ismét a fűtött kuckóba. Az ajtón kívül talán még nevetett is rajtunk a tél. Egy harsány kacagása után végül befogta a száját. Elcsendesedett, de itt hagyta és ránk terítette kimerült testünkre a dermesztő köpenyegét.
Szedelőzködtünk, ám a felnőttek egyike mosolyogva parancsolta, hogy maradjunk a fenekünkön és teát öntögetve a kapott poharainkba, beszélgetett velünk. Nemsokára többen is jöttek, hangos lett a helység.
Amikor az a mosolygós ember újra megszólalt, csend ült közénk.
-Fiúk! Menjetek haza jószerencsével, minden rendben van! -mondta és a fogason lógó kabátjáért nyúlt.
Fél vagon bányafát ezek a jó emberek kirakták helyettünk. Mindannyian időben hazaérhettünk, én is elértem az utolsó vonatot.
Amikor a fizetségre került a sor, a teljes munkáért járó összeget nyomták a Pista kezébe, meg azt a szerető törődést, amit akkor este ott kaptunk ajándékba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése