Tartozni valahová

     Kéményseprő barátaim aznap kocsiba ültettek és meg sem álltunk Lillafüredig, a Palota Szállóig. Természetesen tudtam arról, hogy elismerésben részesülök, hát ünnepi egyenruhát öltöttem. Sürgés-forgás a kora délután. Fogalmam sem volt, hogyan zajlik majd le ez az ünnepi ülés, mindenesetre én készültem arra, hogy a kitüntetésem átvétele után a Flórián katonák összetartozásáról, helyi kapcsolatunk alakulásáról, elképzeléseinkről szóljak, ha a szót egyáltalán megkapom.

    Az öreg Paidek érdekes színfoltja volt a falunak. Ahogyan élt, az elég színes volt, ahogy kinézett, csak egy fekete folt, akinek gyerekként jó nagyokat köszöntünk. Aztán mint tűzoltó, egyre gyakrabban találkoztam a szerencsét hozó gombosokkal. A tűzvizsgálatokat egyre többször követték azok az építési-használatbavételi engedélyezési eljárások, ahol a tűzmegelőzés érdekében össze-összedugtuk fejünket a kölcsönösen elfogadott megoldások keresése céljából. Szent Flórián közös védőszentünk, május elején megtanultuk ezt együtt is ünnepelni, róla és hivatásainkról megemlékezni. Végül már nem voltunk kéményseprők, vagy tűzoltók, csak a közös nyelv maradt és a Flórián-i gondolkodás.

     Négy óra körül a szálloda nagyterme megtelt az ünnepi ülésre érkező ipartestületi tagokkal, hozzátartozóikkal és meghívott vendégekkel. Az első sorba ültettek, ahonnan figyelmesen hallgattam végig Elnök Úr szavait. Nem volt abban semmi különleges. Korrekt, önkritikus értékelést és terveket, feladatokat meghatározó mondatokat hallhattunk.

A díszvendégek közül Európa fő-fő kéményseprője -a titulusára nem emlékszem- beszélt, aki elsőként vette át a "Magyar Kéményseprőipar Tiszteletbeli Tagja" kitüntető címet. Kevesen követhettük ebben őt, ám én azon néhányak közé tartoztam. Az elismerések átadását követően az elnök megadta a lehetőséget a kitüntetetteknek felszólalásra. Körülnéztem, nem nagyon láttam mást, aki készülődött volna. Felálltam, igenlő fejbólintást látva a nagyközönség felé fordulva beszélni kezdtem. Nem az előre elkészített vázlat volt a kezemben, hanem egy versike. Nyomasek Bobó - ez esetben jómagam- által megformázott sorokat ismerhetett meg a kéményseprők társadalma. Amikor befejeztem, rövid ideig néma csend  hallatszott a teremben, azután csak kaptam egy tisztességes tapsot.

     Valakihez, valakikhez, valahová tartozni egy nagyszerű dolog. Ez az érzés töltött el, amikor a megjelenésében is formás kitüntetést átvettem. Az ünneplő kéményseprők azt tudatosították bennem, hogy munkatárssá, baráttá, sőt, talán testvérré fogadtak engem. Velük együtt költöttem el a vacsorát, mulattam a bálban és vettem részt a másnapi Istentiszteleten a Flórián kápolnában.

     A napokban a kéményseprőknél jártam. Mit látok az iroda falára kitűzve?  Egy verset, a fekete-hófehér ruhás barátokról.

Egy kitüntetésre

Ezt a meghagyott öreg gesztenyét
itt az utca sarkán régtől ismerem,
ahogy a házakat is karcsú kéményükkel,
százszor látott emberekkel.

A kamaszok férfiakká érnek
s az egykor csitri lányok még
fiatalosan lobogó sörénnyel, de
már asszonyként feszítik mellüket.

Sokadik már a tavasz és az ősz,
de változatlanul szőke a tarkaság.
Csak én vagyok mindig fekete, fekete,
vagy ez a szín nem is fekete?

Hozzám lép és kabátom gombjait
érintve elrebben tőlem madárként
egy tündér, talán első szerelmes.
Kívánom, legyen sok szerencséd, kedves!

Feszül, pattan, ha kell megszakad
minden mozdulatomban az ín,
vagy csak hiszem, hogy így volt,
mert a köd szürke és hideg, nagyon.

A kigyúló nap a hűsítő zápor barátom,
madarakkal dalolok magam is.
Csókját adom vissza a szélnek,
ki elpirulva bújik bársony felhők mögé.

Meglep a darázs, zargat a szél,
alul csak pontok, felül a tér.
Biztos meleget adok, te csak
virágozz és nyújtózz füst ér!

Szállj a kéményből, szórd csillagaid,
légy szabad, fuss, veled üzenek!
Kitárom szívemet, belefér minden.
Mondd Istenem, hát ez is szerelem?

Egyre nő a létra, sarlójáig a holdnak,
csend van és béke, lent és fönt.
Lelkem az Úré, testemben szabadság,
ruhámat a holdsugár hófehérre festi.