Az étkező asztalon, a viaszos vászon közepén érdekes csomagolású üvegcsék fürdőznek a délelőtti nap függönyön alig átható bágyadt, őszi sugaraiban. A felületes szemlélő gyógyszernek, vagy étrend kiegészítőnek hinné, ám a felette himbálódzó maci figura mosolya elárulja, hogy méz van azokban.
Méz, nem is akármilyen! A termelő első kísérletének gyümölcse.
15-éve már annak, több is talán, hogy egy falumhoz kötődő, tűzoltó szolgálatra jelentkező fiatalt felvettem az állomány soraiba. A legényt csak felületesen ismertem, garanciát számomra a szülők jelentettek. Ügyesen és gyorsan sajátította el a tűzoltó fogásokat, jó kedvvel és vidámsággal illeszkedett be a tűzoltók társadalmába. Magam nem igazán foglalkoztam vele, de örömmel láttam az életében a boldogulást. Házasság, gyerekek, szakmai iskola, előmenetel. Eszembe jutottak a kezdő tűzoltó éveim azonos eseményei.
Hetedik éve már annak, hogy nem koptatom a tűzoltóság lépcsőit. Nem csoda hát, hogy meglepődtem, amikor ez a fiatal, egy nyári délután, mosolygós feleségével együtt meglátogatott. Köszöntek, hoztak valamit és már mentek is volna, ha nem marasztalom őket kellő kitartással. Mézet tettek le az asztalomra, az egyetlen kaptár első terméséből. És a terasz félárnyékában beszélgettünk vagy fél órát, de az én gondolataim egyre csak a kis asztalkára letett szép színű mézen, az ajándékon járt. Miért ez a meglepetés? Nem kapott tőlem semmi olyat, amit ne kapott volna meg mindenki más, a munkáját becsülettel elvégző tűzoltó. A kérdésemre röpke pillanatok után meg is találtam a választ. Érdek nélkül, szeretetből adtak nekem örömet. Csak azért, hogy kellemes percekben legyen részem. Igaz ez még akkor is, ha az ajándékozás az ő szívüket is melegséggel tölthette el. Arra talán nem is gondoltak, hogy cselekedetükkel sokéves élményt dugtak el, jó mélyre a lelkemben.
Később beszélgettem István édesanyjával. Elmondta -és ezzel megerősített engem-, hogy gyermeke ilyen, az ő legnagyobb örömére. Amit ad, azt önzetlenül adja, legyen az csupán egy jó szó, vagy tárgyiasult ajándék. Amit tesz, az nem feltétlenül spontán, az ajándékozásra gyakran felkészül, annak lehetőségét keresi.
De szép is ez, majd meseszerű. Engem biztosan megfogott. Hónapok teltek el és az üvegcséket nem nyitottam ki, pedig a méhecskék gyűjtötte édességnek rendszeres fogyasztója vagyok. Talán egy jeles ünnepi alkalomra várok. Vagy hagyjam még? Hadd őrizze a kis maci is ezt az emléket várakozón és féltve tovább?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése