Aladin

    Rákérdeztem, így írták a nevét, csak egy dé betűvel. Valami rokonság mégis lehetett közte és Aladdin, a lámpását dörzsölgető srác között, mert mindketten a csodák világában éltek. Az ismert mesehős könnyen varázsolt, szolgája segítette, a jólelkű dzsinn. Aladin viszont mesébe illő istáp nélkül is tudott megmagyarázhatatlan örömet adni az embereknek. Csak azt a ragaszkodást és hűséget adta vissza környezetének, amit az emberektől kapott.A szűk kis istálló ablakán még beköszönt a lebukó nap, amikor Határtetőn a kanca világra hozta csikóját. Pej volt az a javából, olyan seszínűen fekete. Alig tanulta meg a nevét, amikor Hosszúhetényben új lakást kapott. Nagyon nem tetszhetett neki, ezért az első adandó alkalommal nagy ugrással átlendült a karám deszkáin és hazáig szaladt. Végül Jánosiban, Hoffmannéknál kinőhette fiús nyugtalanságát, válhatott szófogadó felnőtté.

     Kilenc évesen egy jókora kaptatón ficánkolva ért fel arra a tetőre, ahonnan megláthatta új tanyáját. A csordogáló kis patakkal szabdalt, dombokkal ölelkező falucskába ért, ahol az emberek szeretetével megrakott kocsiját büszkén húzhatta élete végéig.

Aladin ajándékként érkezett ide Zsuzsi számára. A kislány hű barátja, gondos gazdája lett a lónak. És pajtása is, akit meglovagolt s csutakolt is, ahogy kellett. Tavaszonként örömmel szabadította meg téli bundájától és erős kefével cirógatva varázsolta hollófeketére a pej szőrét.

     Aladin ott volt mindenütt, ahova hívták. Sok-sok rendezvényt festett színesebbre. Leginkább a gyerekek öröme tetszett neki. Télapó ünnepen szaladt is velük a friss decemberi széllel, piros rózsát varázsolt az apróságok arcára. Egy ünnepi alkalommal nemzeti színű szalagot kötött a nyakára gazdája. Csikó korára visszaemlékezve úgy viháncolt, szellőcske nélkül is megtáncoltatta a trikolórt. Egy kisfiú nézte vágyakozva, oda is oldalazott mellé.

  -Nem engedem meg, hogy felülj rá, ez a ló párthoz tartozó! -visítozott egy felnőtt.

Aladin öregedő korában is eleget tett minden hívásnak, hallotta a változásokat, de nem foglalkozott azokkal. Csupán azt nem értette, hogyan beszélhet így gyermekével egy szülő, akit nemrég még szánkózva repített.

  -Óh, te balga jószág! -szólt csendesen a pej és fejével a pityergő gyerekhez simult.

     Zsuzsi felnőtt, Aladin megöregedett. Kopott fogaival egyre nehezebben viseli napjait, meg aztán kór is rágja már a testét. Elhatározása szilárd, nem várja már az idén korán érkező tavaszt.

És hiába gazda-gondosság, a pityergő lány könnyeinek melege, huszonhat év után az idei márciusi friss széllel táltosként emelkedik fel a magasba. Helyette fiatal pajtásai várják fickándozva a gyerekeket.