Többet akar a Teremtő attól az embertől, aki megfelelő sorrendben és füleknek is tetsző magasságokban képes a torkából hangokat szabadon kibocsájtani. Az ilyen ember énekel. Emlékezetből, vagy kottát olvasva, hangszeres kísérettel, vagy a nélkül, egyedül, vagy többedmagával, másoknak szórakoztatására, saját örömére, vagy csak úgy. Bonyolult dolog ez, tele felelősséggel! Tudni kell, hogy mikor és hol, kiknek, hogyan és miért pengetjük meg lelkünk egyedi és utánozhatatlan hangszerének húrjait! Könnyű egy Giglinek megszólaltatni a virág áriát, hiszen tudja, hogy tehetségével az aktuális Carmen szemeibe nézve kell egy időben közvetítenie a kétségbeesés és a szerelem szövevényes érzéseit.
De mit szóljak én? Sok száz melódia ismerője vagyok és a dalszövegek többsége már megtalálható a gyűjteményemben, csak Carmen késlekedik. Valamikor énekeltem otthon a családban, kardalosként az általános iskolában. Később csak ritkán a testvéreim társaságában vagy szűk baráti körben a hegedűm mellett, ha valakit irányítani, segíteni kellett a helyes szövegre és hangra. Néhány éve csak, amikor egy kiránduláson Árpi Bátyám szintetizátoron az O sole mio-t játszotta. Államról leemeltem a hegedűt, odaléptem egy csokor asszonyhoz, akik mintha dúdoltak volna a napsugárról. A billentyűkön szaladgáló kezekre néztem és azok újra nekifutottak a dalnak. A hangerőre ügyelve elénekeltem ezt a kedves Capua szerzeményt. Senki nem tartott velem, engem figyeltek. Még jobban koncentrálva, eredeti nyelvén szólaltattam meg az olasz dalocskát, Che bella cosa.
-Ügyesen titkoltad eddig előlünk! - szólt egy mosolygós, szemüveges asszony, aki pályakezdő pedagógus volt gimnazista koromban, a kollégiumban. Ennyi hát a története a sok bennem rekedt hangnak. De mégse! Tavaly meglátogattam egy bajtársamat egy sima hétköznapon, előzetes bejelentkezés nélkül. Annak idején arra kért a nyugdíjas búcsúztatóján, hogy segítsek neki elénekelni egy magyar nótát, amivel feleségének szeretne köszönetet mondani. Ő nem tudta, vagy nem merte előadni, én nem ismertem, hát elmaradt az előadás. Most én kértem őt és asszonyát, hogy üljenek le a kerti padra és fogják meg egymás kezét. Láttam rajtuk a tanácstalanságot, gyorsan felelevenítettem búcsúzás napján a nóta elmaradásának okát és azt pótlandó, Marika szemeibe nézve, ügyelve a dallam tisztaságára, megszólaltattam a "Te vagy nekem az az asszony" című műdalt. A végén a hirtelen nagy csendet a köszönetet kifejező mosolyok törték meg. Pistának ezen a napon volt a 70. születésnapja.
Ismerek valakit, aki nálam talán szerencsésebb volt, még ha maradt is benne kiénekeletlen. A Nagy Lajos Gimnázium szólóhegedűséről beszélek, Lajos bátyámról. A jóvágású negyedikes fiú osztálya teadélutánon, színes műsorral kedveskedik a Leőwey Klára Gimnázium másodikos leányainak. Lali egy olyan dalt választott, amiről fontosnak érzem egy kicsit többet is szólni.
Huszka Jenő Gül Baba című operettjének 50-éves születésnapját Kalmár László úgy ünnepli meg, hogy megfilmesíti azt, Gábor diák címmel. Az ekkor már Kossuth díjas rendező következő filmjét betiltják, hamarosan nyugdíjazzák, magányosan és elfeledetten hal meg. A kritikusok bántják a Gábor diákot, mert csak a szórakozás kedvéért csinálunk filmet? Az tény, hogy óriási volt a nézettsége. Biztos az is, hogy a fiatal és kedvelt színészek mellett az öreg, rózsáit sírva leszakító Gül Baba maradt meg főszereplőnek, a nézőket tanító mesternek.
A film dalait sokan dúdolták, azokat magam is jól ismerem. Amikor a népköztársaság bírósága a csepeli forradalmárokat halálra ítélte, ők felálltak és elénekelték: "Az utolsó kívánságom, halljátok meg emberek!" Bátyámat nagy valószínűséggel nem ez motiválta, inkább a szép fruskák szédítése, szerelmes pillantásuk elnyerése. Minden bizonnyal erőteljes és vágyakozó hangon adta a lányok tudomására, hogy: "Ott túl a rácson tündérek élnek, oda kívánok menni én, oda!"
A fruska Leilák közül többen is azonnal, fülig szerelmesek lettek. A fiú hangját hallhatták már egy évvel korábban is a Pécsi Rádióban. Akkor Schubert Szerenádját énekelte a szerző nyelvén. Ám az én testvérem a szíveket markoló dallal elhintett magokat már nem nevelhette dús kalászokká, talán nem is akarta. Még aratás előtt érettségizett és talált másik iskolát. Akkor régen, a teadélutánon zavartalanul szórakozó fiatalok nem tudták, hogy 1956-os halálra ítéltek énekelték ugyanezt a vérpadról. Arról, hogy kivégezték őket, végképp nem hallhatott egyikük sem, mert az csak ősszel, már egy új tanév kezdetén történt meg, 1958-ban.
Volt ebben a filmben még egy dal. Azt a többet, amit a Teremtő az énekszótól kíván meg, itt rejthette el? Elképzelhető, ha az én egyik galambom a hazám. Énekeljünk hát bátran, adjunk munkát a postásnak, aki darumadár, fenn az égen! S ha végképp nem érünk már haza, fejünket édes hazánk hattyúfehér keblére lehajtani, akkor még mindig rázendíthetünk búfelejtőként arra, hogy "Borban az igazság, borban a tavasz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése