Szánalom

     Az elmúlt napokban a 2. Magyar Hadsereget megsemmisítő ütközetben hősi halált halt katonáinkról országszerte megemlékezéseket tartottak. Tanultam erről történelem órákon, olvasgattam is hozzá. Elnagyolták abban az időben, nem igazán részletezték az eseményeket, mégiscsak egy Szovjetuniót támadtunk meg! Százezernyi embert semmiképp sem nevezhettünk hősnek. Vagy mégis csak azok? Hosszú hónapok óta, már kényszerből idegen földön, rosszul öltözve és felszerelve, kemény fagyoktól szenvedve, csak a szabadság reménye tartotta bennük a lelket. Mészárszékre kicsapott, szerencsétlen édesapák és legények voltak ők, akik lidérces álmaikban látták, hogyan alussza igazak álmát az Isten! S ha szerencsésen hozzáálmodták, hát ölelték asszonyaikat, gyermekeiket, szívüknek kedves lányokat. Nem a hősi címet adó haza, mások áldozták fel akkor ott a sok katona életét. Mások, akik soha nem jártak a Don folyó kanyarulatánál.

Egy Trianonnal megcsonkított és becsapott ország előtt elhúzták a mézesmadzagot és besétáltunk a II. világháborúba. De mit kerestünk a Donnál, kinek az érdekeit szolgálva öltük a családjaikat, házaikat, hazájukat védő katonákat? A szívem fáj a meghaltakért, mélységesen együtt érzek azokkal, akik a mai napig nem tudják mi lett a sorsa az évtizedekig hazavárt embereknek.

73-éve történt, semmi kerek évforduló, gyanúsan túl sok a fellengzős, erőltetett képekkel teli beszéd. Tavaly miért volt kevesebb, jövőre lesz megemlékezés? Mitől függ ez? Mire figyeljek? Mire ne figyeljek?

      Nagyapám két fiával együtt harcolt az I. világháborúban. A háború nem szolgálta sem az ő, sem a gyermekei érdekeit. Az idősebb, Dezső a háború után külföldön keresett és talált munkát magának. Elhagyta és elveszítette hazáját, amiért nemrég még fegyvert fogott. A fiatalabb, Gyula tüdőbajjal ért haza a frontról. Ez a kór hamar el is vitte. Papa második házasságából a legidősebb Lajos bevonult katonának, de az ezred parancsnoka - miután megnézte a személyi anyagát - a frontra kivonulás helyett hazazavarta. Felesége három gyermeket nevelt és a negyediket hordta a szíve alatt. A fiatalabb, Rudolf örökre ott maradt a Don folyó partjainál. A kertész Nagy Pista bácsi mondta el, hogyan ölte meg őt egy mellette felrobbant repeszgránát. Nevét szülőfalujában, a II. világháborús emlékmű őrzi. Testvérük Matild, Gabriella kislányával és férjével együtt halt meg egy óvóhelyen, Budapest bombázásakor.

Másik nagyapám fia Ernő, szerencsésen hazaérkezett a Szovjetunióból. Partizán harapott ki egy darabot a megfagyott füléből, de akkor ott ő volt az erősebb. A légynek ártani nem tudó ember ölni kényszerült. Nem tartotta hősi cselekedetnek, csak a Teremtőnek nem tetsző önvédelemnek. Öccse, Béla bolgár fogságba került, onnan ügyeskedve szabadult és jött haza kicsi fejsérüléssel.

Rudolf nagybátyám feleségétől és két leányától vett búcsút bevonulásakor, nem hitte, hogy örökre. Harmincöt év, ennyi jutott neki. Ma hősi halottnak mondják, de soha senki, se ember, se hatalom nem pirult el azok közül szégyenében, akiknek köszönhetően vágóhídra küldtek és hajtottak több százezer magyart. Katonákat, kortalan férfiakat és nőket, nyiladozó szívű gyerekeket, karon ülő kisdedeket.

Ellenkezőleg! Európa nagy közösségében a bennünket félrevezető, galád módon becsapó országok a mai napig elfelejtettek bocsánatot kérni. Szabadna jó szót hallani a tengeren túlról is. Igaz, élnek kis hazánkban ma is kétes hírű emberekről szobrot faragni vágyók, elegen.

     A család hősi halottjának nevét, sajátomban másodikként én viselem. A sorkatonai szolgálatot becsülettel teljesítettem, emlékének csak ennyire felelhettem meg. Háborúban sehol nem vettem részt, koromnál fogva már nem is fogok. De a földünk nem forog normálisan, valamelyik pontján mindig ropognak a fegyverek. És a fészkek csak terjednek tovább, mert mindig van az a pénz, amivel olajat önthetnek a tűzre.

     Én pedig csak aggódok gyermekeimért és unokáimért, függetlenül attól, hogy melyik országban hajtják álomra a fejüket.