Látogatás a sűrgősségin

     Annyi sok rosszat mondanak mostanában az egészségügyről. A bajok forrásául a kormányt, a minisztériumot, az egészségügy dolgozóit és a betegeket jelölik meg. Hibás tehát mindenki, vagy aki nem, az majd lesz. Betegként én sem vagyok igazán megelégedett. Nem panaszkodásként, de elmesélem egy randevúmat azokkal a katonákkal, akik Hippokratész századában teljesítenek szolgálatot.

     Délután négy körül furcsán éreztem magam. Dolgoztam az egészségügyben, iskolát is végeztem ahhoz, ám ettől még nem tudhattam eldönteni azt, hogy mi bajom lehet. Agyi vérellátási probléma, vagy csak egy sima shub? Hőemelkedésem is volt, ettől aztán bármi bajom is lehet. Gyorsan a neurológián kötöttem ki, mert főorvosom azzal biztatott, ha komoly változást vélek, bármikor jöhetek. A fiatal doki, akivel telefonon beszéltem, sűrű elnézések közepette arról tájékoztatott, hogy a sürgősségit nem hagyhatom ki, de az ő javaslatukra azonnal fogad engem. Pizsamás szatyrok vissza a kocsiba, irány a 400-ágyas.

      Feleségem és fiam kint leül, engem elnyel az ismeretlen. 17 óra 30 perc van, kicsit fáradtnak érzem magam. Fiatal hölgy jön, bekísér, lefektet. Ekg. kanül, fonendoszkóp, vérnyomás-, lázmérés és közben válaszolok a másik fiatal asszisztens kérdéseire. Kitolnak a belső folyosóra két ember közé. Negyed hét körül lehet az idő. Tőlem balra egy középkorú hölgy ül és olvas. Infúziós palackja félig üres, ez már a harmadik. Az üvegcse, ha levegővel telik, haza mehet. Jobbra egy fiatalember, ugyancsak infúzióval. Túlette magát töltött káposztával és görcsöl. A receptet már jókedvűen mondta el. A hölgy becsukja a könyvet, kanült kiszedik, elindulhat haza. Doktornő jön, visszatolnak, mellkasomat végighallgatja. És jönnek a kérdései, ugyanazok, amelyekre korábban már válaszoltam. Emlékezetem vizsgájaként teszi, vagy csak évődik velem? Fel is vetettem az ismétlődést. A hölgy nem folytatta, a kérdésem láthatóan nem tetszett neki. Az osztályról kell megvárnom a neurológus orvost, tájékoztatott és ismét az előbbi helyemen ültem a tolószékben.

Egy óra múlva ugyanaz a doktornő érkezik. Felállok, lépek felé, odajön hozzám.

 -Tessék mondani, a neurológus mikor fog megvizsgálni? -kérdeztem udvariasan, csendesen, kicsit talán félénken is.

 -Az osztályára strokes beteget hoztak a mentők, őt kellett ellátnia. Magát váltás után már egy másik orvos fogja megnézni! - meglehetős ingerültséggel hagyták el ezek a szavak, az amúgy formás fészküket.

A külső váróba mentem, ahol a népes hozzátartozói csapat foglalt helyet. Nemtetszésemet a kelleténél erőteljesebb hanghordozással hozhattam feleségem tudtára, aki rendre, csendre utasított, nagyon helyesen. Visszaballagtam a helyemre és a szélütéses ember jutott az eszembe. Remélem ennyi idő alatt sikerült az állapotát stabilizálni!

Fél kilenc körül a hangtalan magányomat egy fiatal szőke hölgy zavarta meg. Egy eddig nem látott helyiségbe gurított és bemutatkozott. Megvizsgált és megnyugtatott, nincs semmi jele hirtelen idegrendszeri rosszabbodásnak. Intézkedett, hogy készítsenek tüdőmről röntgenfelvételeket. Oda már gyalog mehettem egy asszonnyal együtt, akit a betegkísérő gumikerekeken mozgatott mellettem. A fotók gyorsan elkészültek, azonnal láthattam is régtől ismert, fokozott rajzolatú hilusaimat.

      Ezután nagyon hosszú ideig nem történt semmi, az idő múlását szándékosan nem ellenőriztem. Mivel is tölthetném el okosan, ha felkészülten érkezek. Egy jó könyvvel, vagy keresztrejtvénnyel, esetleg másokkal meg nem osztott zenehallgatással. Egyik sem állt rendelkezésemre, maradtak a kusza gondolatok. Érdekes, hogy egyik sem a testem-lelkem bajaival foglalkozott.

23 óra körül megjelent egy új ember. Papírt tartott a kezében és a néhányunk közül engem szólított.  -Nincs különösebb baja, valami gyulladásos folyamat lehet a szervezetében. - Felírok egy antibiotikumot, azt mind szedje be és jelentkezzen a körzeti orvosánál. - Ja, egy kis vért is találtunk a vizeletében. - A papírjait ott kint kapja meg. - mutatott a bentről is jól látható pultra.

Én türelmesen végighallgattam, de egy mondata azért megijesztett.

 -Doktor úr! - Nem zavarja önt, hogy tőlem nem kértek és én nem is adtam vizelet mintát?

A doki rám nézett, láttam rajta, hogy most ő ijedt meg. Mégis szó nélkül, együtt mentünk ki az elbocsájtó helyhez.

Az adminisztrátor a hozzátartozók felé irányított, ott foglaljak helyet. Majd szól, ha sorra kerülök. Én nem mozdultam és elhatározásomat tudomására is hoztam. Látta, hogy a kanült piszkálom, figyelmeztetett arra, hogy azt én nem távolíthatom el. Öt percen belül jött valaki és megtette helyettem. Addigra a papírom is a kezembe került. Éjfélre már ajtót is nyithattam, az otthonit.

     A felújított klinikában a sürgősségi betegellátás intézményét október elején állították üzembe. Én alig három hónap múlva keveredtem oda. A sajtó szerint az egység Európa szintűen teszi a dolgát. Ezt a minősítést nem ismerem, nem tudom, hogy mit takar, hiszen Európa olyan nagy és sokféle nemzetek keverékéből van összegyúrva.

Akkor ott szombaton, az volt az érzésem, hogy az ellátottak többségét a napközben működő, aktuális egészségügyi intézményeknek kellett volna fogadni és bajukat orvosolni. Láttam, hogy a gyógyító apparátus szorgalmasan teszi a dolgát a sürgősségin és egy időben a klinika osztályain is. Betanuló időszak volt ez a maga hibáival együtt. Engem megnyugtattak és meg is gyógyítottak, köszönettel tartozok ezért. Remélem, hogy a véres vizelet gazdáját is megkeresték.

      Köszönettel tartozik mindenki ezeknek az embereknek! A tisztes megélhetés reményében lehet, hogy túlvállalják magukat. Sokan közülük fáradtak és törődöttek. Mégis ők azok, akik itthon maradtak és többségük, erejükhöz és belátásukhoz mérten teljesíti a kötelességét.