Szürke eminenciás?

  Az ember megszületik, leéli az életét és ha szerencséje van megöregszik. Akármilyen okos is lehet, egy igazán pontos képet az útjának vége felé sem tud összerakni magáról. A nagyvilágban mindenki csak egy picike pötty. Aki ennél több, az már összehasonlítja magát valaki mással. Kérdés az, hogy miért és kivel? Mert ettől függ, hogy porszemnek, vagy annál többet érő nagyobbnak érezheti magát? Felvetődik bennem az én hovatartozásom ügye. Ki vagyok, kihez képest vagyok én valaki, mekkorára nőhetek? Lehetek-e tökéletes, van-e annak kötelező feltétele? Vagy nem is kell mindig még csak törekednem se arra, hogy hibátlanul létezzek az élő természet egy darabjaként? Nyilván ez utóbbi a normális. Legyőzök akadályokat és azok is engem. Amibe belekezdek, igyekszem azt be is fejezni. Nem mindig sikerül.  Ha vesztes vagyok valamiben, töröm a fejem, mit rontottam el, de nem esek kétségbe. Nem lehetek mindig én az, aki nyer, pórul járni is meg kell tanulni és azt elfogadni! Nem kell ehhez megvárni azt, hogy kiütve a földön fekszek. Gyarló emberek vagyunk valamennyien. Higgyük-és fogadjuk el azt, hogy a rossz mellett létezik a jó és előbb-utóbb mindkettő a vendégünk lesz!

 

   Ezek a gondolatok most azért kavarogtak a fejemben, mert valaki felhívta rájuk a figyelmemet. Foglalkoztam is velük rövid ideig, amíg rá nem jöttem arra, hogy én sokkal egyszerűbb elemekből épültem  fel. Úgy él bennem minden szép és csúnya, hogy azok harcából talán egy könnyen elfogadható, szürke eminenciás emberrel találkozhattok. 

  Március eleje van, csipked a tavaszi szél, de a felhőcskék mögül kibújó napocska már rendre utasítja. Unokáim kíséretében meglátogatjuk bent a faluban a születés-és névnapos Arankát és Zolit. Én a kicsikkel korábban indultam, ölemben az örökmozgó Mátéval, aki a garázsból kigurulva azonnal jelezte, hogy most egy lépést se akar gyalogolni. Az elektromos járművem sebességét a gyerekek szapora lépteihez igazítva hamar leküzdöttük a 2-300 méteres távolságot. 

Az utcán nem találkoztunk senkivel, de talán az ablakokból kitekintve látták néhányan ezt a csipetcsapatot. Én mindenesetre kihúztam magam és arra gondoltam, hogy ezen a napon csak ezért is érdemes volt felkelnem. Arról nem is beszélve, hogy sógornőm süteményeivel degeszre ehettem magam, vőtársam finom borával öblíthettem le azokat.