Rajtuk nem fogott az idő

    Örömmel folytattam azt, amit az elődöm tett a komlói tűzoltóságon. Kinyitotta a laktanya kapuit, szívesen látta azon belül a város kicsinyeit és felnőttjeit egyaránt. A tűzoltók viszont gyakran látogatták meg az intézményeket a kötelezőkön túl is, ha kellett, segítő szándékkal adták két kezük munkáját. Ennek az örökségnek és a magam akaratának is köszönhetem, hogy a hivatalosokon túl is gyakran meghívottja lettem Komlón is a sokféle rendezvénynek és ünnepségnek. 

Egy alkalommal éppen egy hölgy társaságában ágálok, amikor észreveszem, hogy Árpi kamerája felém fordítva kattan. Nem tulajdonítottam ennek jelentőséget, de amikor ez újra előfordult, rákérdeztem. Széles mosollyal arról tájékoztatott, hogy ő mindenhol és minden alkalommal akkor exponál, ha a lencsék mögül arra érdemeset talál. Majd benyúlt a zsebébe és onnan kivett néhány fotót.

- Adok is néhányat belőlük!-nyújtotta felém azokat. 

Öt-hat darab is volt, mindegyikén én és mellettem valaki a gyengébbik nemből való. Eltettem a képeket, egymásra néztünk, tekintetünk a tudomásulvételt jelentette. Az érdemes jelző egy pillanatra hájjal kenegetett, de különösebben nem is foglalkozott a kérdéssel egyikünk se. Az idő órája ketyegett, a felvételek száma nőtt és azokat egy alkalommal Árpád mindet nekem adta.

 

   Rendezgetem az albumjaimat és a dobozokba ömlesztve tárolt fényképeimet. Az ajándékba kapott képeken sok szép fehérszemély kérdőjellel, legtöbbjük mosolyogva néz most rám. Nem mondják, csak gondolják, hogy gyorsan futnak fejem fölött az esztendők. Válaszul én pedig csak annyit tudok mondani nekik, hogy ők egy jottányit se változtak. Olyan fiatalok maradtak, amilyennek Árpi annak idején megörökítette őket. Kár, hogy Ő ezt nem láthatja már.