A számítógép

   A számítógépes világ mint egy bomba, úgy robbant, amikor átlépte a határainkat. Hol van már az, hogy sorba állok egy vezetékes telefonért csak azért, hogy a munkahelyi elvárásoknak tudjak eleget tenni? Ma már a mobil változatai vannak a zsebünkben, nem is akármilyenek, okosak! Annak idején nagyon örültem a drága pénzért megvásárolt -a régit leváltó-sokkötetes lexikon használatának. Ma már csak dísznek alkalmas a könyvespolcon, mert minden benne van abban a kis kütyüben, amit a zsebünkben hordozunk, vagy az asztali számítógép monitorjáról leolvashatunk. 

Ülök is eleget előtte, pedig olyan jó lenne kimenni a kertbe, jól kiizzadni az ásózás kemény munkájában! Ez a nyavalyás SM! Elfogadtam és tudomásul vettem, igaz, de azért húzzon el a ...Nem írom le még ma sem a mondat befejező részét. Marad tehát a számítógép. 

 

   Gyakran fordul elő, hogy belepislogok a csapon kifolyó vízbe. Eredményesen enyhíti azt a viszketeg érzést, amit az a fénylő téglalap okoz.                                                                                                    Egy kattintás és a You Tube moziba hív el. A választási lehetőség csalogató. A székemről pedig akkor kelek fel, amikor nekem tetszik és ezért senki nem morog velem. Színházba megyek, operát és operettet hallgatok. Hegedűversenyen vagyok, fantasztikus darabok és művészek. Átkattintok másik hangszerre, csodálatos az is. Versek következnek, hozzáértő előadókkal. Egy vagyont költenék el, ha mindezekért utaznom és jegyet váltanom kellene. Az időről nem is beszélve!                                                      Azután ott van a Google! Tökéletesen alkalmas arra, hogy észrevétlenül időt lopjon el az életünkből. Mindenre válaszol, amire kíváncsi vagyok. Ő a lexikon! A névrokon mellett én is ott vagyok és csak elégedetten mosolyogni tudok azon, hogy magamat látom a tűzoltóságunk szökőkútjának ünnepélyes felavatásán.                                                                                                                                                 A Gmail biztosítja számomra, hogy az egyre lassúbb posta megkerülésével levelezzek gyermekeimmel, barátokkal és ismerősökkel. Élek is ezzel, megspórolva a papírt, bélyeget és borítékot. És csak egy röpke pillanat kérdése a kézbesítés.                                                                                                            A Facebook önmagában egy óriási lehetőség arra, hogy a szűkebb-és tágabb környezetünkben élő világot tanulmányozhassuk, megismerhessük és azokkal kapcsolatba léphessünk. A sok szépsége mellett azonban óhatatlanul találkozunk egy buta, gátlástalan, rosszindulatú daganatokkal fertőző kivagyisággal. Nem csoda, ennek a fióknak sok-millió ember a gazdája.

Nem szóltam még a Rüszüről. Ő az én blogom. Tizennégy esztendeje ide írom le a gondolataimat. Túl vagyok a százezredik látogatómon. Ezzel akár dicsekedhetek is, vagy inkább ne? Én mindenesetre büszkén vállalom a leírt soraimat. Mert ilyet is lehet, most leolvastam a blogom látogatóinak számát: 108620. Sok ez, vagy kevés? Erről fogalmam sincs.

 

   Most is a gép előtt ülök, mozog a kezem a klaviatúra felett, ütögetem le a megfelelőnek ítélt betűket. Mennék én szívesen hóembert építeni a gyerekekkel, jobb lenne, mint itt ülni ebben a forgószékben, de nem esett ez a fránya hó. Mentségemre csak az szólhat, talán nem az uram még, mint sokaknak. Egyébként is, nemrég fejeztem be a vacsora utáni mosogatást.