Megkésett vallomás
Ezen a napon ki akarom mondani:
szeretlek, csak ennyit,s nem szerelmet vallani.
Bennem ez az érzés mit ér,
nekem és neked mit ígér?
Megszokást vagy örök őrlődést,
csituló hangon gyengéd törődést?
Mert asszonyt szeretni senki nem tanított,
a kérdésre felelni sajnos, nem tudok.
Útmutató, jó tanárra soha nem akadtam,
érdemjegyemmel kettesben maradtam.
Segítsen már, találjon meg valaki!
Kerestem bátortalanul én is, az igazit.
Téged találtalak, vagy te engem,
ezen töprengeni nem kell.
Rossz irányba futó életemnek megálljt mondtál,
annak értelmet és értéket is te adtál.
Köszönet és hála, hogy velem maradtál.
Ám a messziről hozott konok dac
testemben bénító hálót szőtt,
bennem ragadt és nagyra nőtt.
Pedig a szívemet, úgy hiszem, megnyitottam,
lelkem kapuját zárva sosem hagytam.
Lehet, hogy a kulcsot kezemből ki nem adtam,
a közeledők előtt az ajtókat jól becsaptam.
Erőszakkal meg senki nem dörömbölt,
bejutni hozzám volt közömbös.
Közben féltem és, reméltem,
ma már ha kicsit is, de csak félek.
A remény futott utánam, majd elmaradt, elkószált,
mint lámpaoltáskor a gyermekkori jóéjszakát.
Vágyaim kordája az elveszített hit,
és szerződött társa, a régtől bomló ideg,
mi kötélnek is erős és rideg.
A simogató kéz, nem is tudom, mi az?
Hozzám érne, tapintana, nem is tudnám, ki az.
Azért is kimondom a szót, csendesen: szeretlek!
Harsogón, mosollyal, talán nem is merem.
Mégis, ha álmodok, fáradó karomon
a kezemet, gyengéden megfogod.