Alig kezdtem el a nyugdíjasok kenyerét szeletelni, amikor Baranya Megye Közgyűlése az önkormányzatunk képviselőinek többsége engedélyével eladta azt a gyakorló pályát, ami a komlói tűzoltók testi-lelki épülését szolgálta. Segítette az önkéntes és létesítményi tűzoltók tűzvédelmi szakmai felkészítését, de helyet biztosított iskolás korú gyerekek sportolásához is.
Csak néhány falat fogyott el a vekniből, amikor a bányászoktól kapott, muzeális jellegű fa-kihúzós létra eltűnt a laktanya előtti fűzfa mellől. Rövid idő múlva követte őt a fiatalítható öreg fűzfa is.
Egyrajossá minősítették vissza a vonulós állományt a majd megalakuló sásdi őrs miatt. A hasonló cipőben járó, kisebb lélekszámú városok a megyénkben ezt megúszták.
Elvittek más területekre komoly értékű, kerekeken guruló technikákat, személygépjárműveket. Lebontottak számítógépes hálózatot, újonnan megépített szaunát, leltárt készítettek sokunk személyes tárgyairól az emlékszobában.
Nem először panaszkodok, talán nem is utoljára. Hogyan történhettek volna a dolgok, ha később érem el a felső korhatárt? Ki tudja, talán befogom a szám, talán nem és akkor szó nélkül kirúgnak. Szerencsém volt. Távol tartottak maguktól, de hagytak dolgozni és az a pár esztendő nagyon gyorsan elszaladt. Az engem követő parancsnokokat éppen ezért kevésbé hibáztatom, annál inkább városunk polgármestereit. Nem oldozom fel őket a felelősség alól, a mindenkori hatalom katonái ők, valami keveset tehettek volna a város tűzbiztonságának megőrzéséért. De nem tettek, legalább a tétlenségükkel segítettek. Más városok is járhattak hasonlóképpen, ez sem enyhítő körülmény.
Egy alkalommal, mérgemben összeszedtem saját kiállított tárgyaimat és egy nagy szatyorban levitettem a kocsimba. Nem normális viselkedés ez, helyette a még otthon levőket kellett volna közszemlére bocsájtanom. Csakhogy a múzeumocskát nem, vagy alig látogatják, pedig egyedisége miatt megérdemelné. Nem figyel erre a területre talán senki, de legalább nem szívügye néhány bajtársamnak.
Nem háborodtak fel, nem kérték vissza, ez úgy igazán bosszantott is. Majd visszalopkodtam a nagyját.
2003-évben ünnepelték Komló város tűzoltói a hivatásos szervezet félévszázados születésnapját. A Magyar Tűzoltószövetség Alelnöke ez alkalomból hozott magával egy Rózsa tőrt, hogy azt nekem, a megyei szövetség alelnökének átadja. Gróf Széchenyi Ödön dísztőrének mintájára készített ajándékot végül a színházban úgy vettem át László barátomtól, hogy azt a személyi állomány kapja. Ígérte, hogy adományozó dokumentummal utólag ellátja az ajándékot, de erre nem keríthetett sort, végül feledésbe került.
Az a dísztőr most is itt van nálam! Valahogyan bűnös vagyok, mégis nyugodtan vagdoshatom a kenyerem. Akkor lemondtam róla és vitrinbe helyeztem, a legdíszesebbe. Most a szekrényemben fekszik tűzoltós relikviák mellett. A szekrény tömör ajtaja becsukva.
És senkinek nem hiányzik! Csak én olvashatom rajta az írást: " Istennek dicsőség, egymásnak Segítség!" "Hitem az Istené, életem a hazámé!"
A tőrön nem pontosan így van, nagy betűkkel tarkított és ékezet is hiányzik, de a lényeget, a tűzoltók hitvallását pontosan megfogalmazza. Nem rontja ezt el még az sem, hogy a sokszorosított darabok pengéjébe egy civil -rövid ideig- tűzoltó tábornok a saját nevét gravíroztatta.
A tűzoltók megbecsülése ma hiányzik. Nem érzik jól magukat, amikor belépnek a laktanyák kapuján. A váltás után mégis zokszó nélkül teszik a dolgukat, minden gondjukat sutba dobva szolgálják embertársaikat.
Közülük nemrég egy fiatal asszonnyal beszélgettem, akinek erkélyén felcsaptak a lángok. Karácsony után történt, a fenyő illata még a szeretet ünnepét hirdette. A kiérkező tűzoltók gyorsan megoldották az esetet. Gondoskodtak a lakók biztonságáról és járulékos károk nélkül oltották el a tüzet. Megköszönni se hagyták, oly hamar szedelőzködtek és indultak hazafelé. Az asszonykának azóta is hiányérzete van a "köszönöm" kinyilvánítását illetően. Engem kérdezett, milyen ajándékot adhatna a tűzoltóknak? Javasoltam, hogy évforduló tájékán, karácsonykor, lepje meg őket egy formás képeslappal, amire röviden csak annyit írjon: Fiúk, köszönöm!
Nyugdíjas kenyeremből már jókora darab hiányzik. Ha reggelente jókedvű, mosolygó tűzoltók adják egymás kezébe a kilincset, nem fogok félve takarékoskodni az egyre fogyó szeletekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése