Jószerencsét

Elsős kisdiákkánt a Kún Béla Gimnázium hatalmas ajtóin léptem be reggelenként. Jól érthetően és hangosan köszöntem a tanáraimnak, a pedellus bácsinak és Erzsi néninek is, a menza szakácsának. Olyan természetes volt ez nekem, mint ahogy lélegzik az ember, nem is gondolva rá. Tettem ezt azért, mert otthon a szüleim erre tanítottak. Ha néha mégis megfeledkeztem volna a kijáró tisztelet megadásáról, hát ott voltak még friss emlékezetemben az általános iskolám tanítói is, akik figyelmesen alakítottak emberkévé bennünket.

A "buszmegállóban köszönő" jelzőt kaptam egy helyi sajtóban megjelent írásban. Mosolyogtam ezen, hiszen ekkortájt már nem nagyon vettem igénybe a tömegközlekedési eszközöket, mégis büszkeség töltött el. Mert azt hangsúlyozta ki a cím, amit én fontosnak tartok. Két ember találkozásakor egymás üdvözlését. Egy szó, kettő, sportos-fiatalos vagy kimért-öreges, talán egy egész mondat, vagy csupán egy-egy mosoly? Mindegy, hogy melyik, a lényeg az, hogy őszinte legyen és amikor elhagy bennünket, találkozzon szemünk a köszönés alanyával.

Jó szerencsét! Faluból érkező gyerekként a szocialista bányavárosban ez a köszönés fogadott. Nemcsak új volt ez számomra, de nagyon is tetsző! A bányász emberek társadalma találta ezt ki és ajándékozta a városnak. Kell ennél szebb? Így köszön egy szénportól fekete, csillogó szemű ember a népesbe beszálló bajtársnak, a fürdő felé, haza igyekezve.
Jószerencsét! Így használtam, egybe írva és mondom ki ma is, ha bányász emberrel találkozok. Fogalom ez a köszönés inkább, mint jelzővel felöltöztetett szerencse.

A bányákat bezárták, mindet. Az aknákat érthetetlen gyorsasággal feltöltötték. Ki tudja milyen értékeket rejtenek most a mélyek? Sehol egy emléket tisztességgel megőrző múzeum. A felszíni objektumok eltűntek, vagy lassan birtokba veszi azokat az enyészet.
Felnőtté vált egy új generáció, amellyel már nem tanították meg a jószerencsét, helyesebben elvették tőlük azt.

A buszmegállótól a faluba indul két kamaszodó diák. Ott állok az út szélén, mellettem halad el a két fiú. Látásból ismerem őket, tudom, hogy hova-, kikhez tartoznak. Határozott jónapottal majdnem megijesztem, de biztosan meglepem őket. Felém fordulva mormognak valamit és megállás nélkül tovább haladnak. Csak remélem, hogy nem a köszönésemet kifogásolta és engem kifigurázott a megerősödő, de már nem érthető hangjuk.

Hol van már az én szeretett bányász köszönésem? Az is lehet, hogy gyermekeinket, unokáinkat se mi, se az iskolák nem tanítjuk meg tisztességgel, kalapot levéve köszönni? A hét végén Komlói Napok vannak, rendezvényekkel teli a város. Bányásznap, ezt is hozzáteszik ma még a programok ismertetésekor.
Akkor most hadd köszönjek és kívánjak mindenkinek: Jószerencsét!