Korai karácsony

Gyerekeket "felügyelek", kettő kisebbet az unokáim közül. A heverőn összehajtogatott ágynemű lassan a padlóra kerül. Egyikre lefeküdni, másikkal takarózni, az erkély ajtaja elé kerülnek a párnák és a gondosan megvetett ágyikó már várja is a játszótársakat. Figyelem őket, rám is pillantgatnak, azután rövid ideig mímelik az alvást. Kitakarózás, huncut nevetés, majd újból eltűnnek a buksik.

   -Holdfény ragyog odakinn, kis szobádba betekint...-kezdem el az altató dalt, ám Janka felpattan és nagy határozottsággal eligazít.

   -Papa ne! -kiáltja morcosan és arcocskáját a mondanivalójához igazítja.

Levente nem szól semmit, csak mosolyog. Úgy tűnik, neki mindegy, hogy énekelek, vagy se.

Eszter első tavaszán többször is kaptam arra lehetőséget, hogy őt elaltassam. Kocsiban tologatva, vagy hintaágyban ringatva. Rám szólni nem tudott, de sírva se fakadt, sőt! Kísérleteim gyors elalvást eredményeztek. Remélem, hogy a kislányt nem a beletörődés, hanem a hangom nyugtató ereje ringatta álomba. Lehet, egyetlen szavam nélkül is gyorsan lépett volna be a Tündérek országába.

Leggyakrabban Saint Seans Sámson és Delila operájából a Csók áriát énekeltem, szolmizálva. A fá a dó és aztán  rajta: dótilásziszófifámimiredirefáti...Megpróbáltam visszaadni a gyönyörű, mégis hazug szerelmi vallomást, a filiszteusok papnőjének száguldó nyílvesszőit, Sámson titkának megszerzésére.

A napokban a televízió egyik csatornáján egy Felvidékről érkező lány énekelte az áriát, igen szépen. Gyorsan meghallgattam Maria Callast is. Kicsit elszégyelltem magam, hogy jövök én ahhoz, hogy szolmizálva altatót faragok ebből a fantasztikusan szép áriából?

Eszter októberben született, versikémmel köszöntöttem.

Korai Karácsony

                                              

                                   Különleges furcsán tavaszi ez az éjszaka, 

pedig nemrég hullott csak le mind a gyümölcs.

Langyos szél zargat fodor felhőcskéket, bosszantják

ezüstházában az éjszakát vigyázó holdat.

Más ez az év is, rendkívüliekkel teli.

Tavasz és nyár összebeszélt, egymással élt,

lehet az ősz is ezt teszi a téllel.

Nem volt édes a must, nem hullott a falevél.

Állandósult türelmetlen várakozás ez a

felforgatott esztendő.

Füvet hizlaló esők, újra fakadt források,

februártól advent, októberben karácsony.

A napi gondokat felejtő álomhoz

a szokatlan idejű csöngés riasztó.

Hosszú folyosó, derengő fénye zöld,

ismerős ez a hely, maradok és várok.

Pattog a fény, vagy köröttünk a feszültség,

belül mélyen kitörni kész derültség.

Készülőben örök, ismétlődő csoda,

erre várni agyam s szívem teljes joga.

Néhány napos gyerekek, egyikük se sír,

mély a csend, pisszenni se mer senki.

Mi se, csak szótlanul nézünk egymásra

s gyerekeink készek tündérfogadásra.

Aztán már csak röpke pillanatok múlnak

és sír- sír egy tisztuló tüdő, egy kinyílt virág.

Határozottan, rövid ideig, zengőn, ércesen, mégis

figyelemmel, ne zavarjon fáradtat, ne ébresszen alvót.

Hétköznapi hangok és zörejek neszeznek,

törik gyorsan szét a képet, erre vízcsap tetéz még rá,

mint amikor hajnalban a kakas szólal,

ébresztgetni bársonynak hitt hangon pelyhes csibét.

Új édesapa jön, dicsekvőn és büszkén,

karjába bugyolálva minden földi vagyona.

Felénk tartja, bámuljuk és a kicsi félénken

pillant fel egy ismeretlen világra.

Sok hónapos féltést, aggodalmat

a nem látható sóhaj, szétáradó szeretet váltja .

Szeméből kibuggyan az erre percek óta váró könnycsepp

s hálából gyermekét anyjának nyújtja át.

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.

Otthon a kertben egy falevél puhán földet ért.

Ma már nagylány. Minden bizonnyal mosolyogna, de ha kérné, én ma is dúdolnám: dó tilászi szó fifámi mi redire fá ti