Katának

Amikor Tibor fiam a Balaton partjára költözött, révbe is ért. Megnyugtathatott mint szülőt, és az igaz öröm se váratott sokáig magára. Édesapa lett, Kislánya született, negyedikként az unokáim sorában.

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az üdvözlő szavaimat versikébe foglaljam. Kicsit késtem vele, talán a távolság miatt. Az ihlet akkor adott ceruzát a kezembe, amikor a kocsiba burkolt kicsi Katával a tengerünk partján sétálgattam.

               

 

 

 Katának

 

 

Olyan ma a Balaton, olyan semmilyen.

Elnyűtt téli gúnyája lóg rajta,

a tavaszit még nem mutatja.

Aki imádja, annak seszínűn is gyönyörű,

aki szereti, össze semmivel nem veti,

szépsége okát nem kutatja, nem is keresi.

Sétálok a partján, csendesen szemlélem,

nyújtózott és nagyot nőtt a télen.

Ősszel még lábam elé ejtette gyümölcsét,

most fázósan áll előttem egy dió s nem értem,

a mellette délebbre vágyó örökzöldek

miért időznek itt minden fagyos télben.

A nyáron oly zajos út most hallgat,

de csitt, valami megmozdult, talán.

Egy tőre metszett fán, az éves ágak csúcsán,

sárgán-rügyezőn pattan, a tavasz ugrásra vár.

Óvatos léptekkel a Halász utca közepén,

kocsijában, kicsi unokámat altatom én.

Könnyű ez, nem is feladat, mert az álom, a tarka,

ott ült már a bakon, mikor anyja betakarta.

Fogait a tél önként adja, nem veszíti,

lassan, óvatosan, örömmel teszi.

A baba száját finoman feszíti,

s egyenként lopja be oda azokat,

díszíteni vele piros ajkakat.

Az út szélére lehúzódok,

autó jön, a port nem kavarja,   

a csendet csak pillanatra zavarja.   

Mintha megértenék, így tesznek

a labdákra váró, pályán kapirgáló,

szárnyaikat napsugárban melengető,

károgó varjak, az eleséget keresők.

Egy közülük lomhán mellénk libben,

pimaszul rám néz, csőrét nyitja.

Rászólok. Csitt, te nagyszájú ripők,

itt most a csenddé még az idő!

Hess te szemtelen madár, messzire szállj,

máshol panaszold el, hogy kár, kár!

Ketten vagyunk csak a parton,

a kis unoka, Kata és nagypapája én.

Micsoda randevú, szól a nap,

gondol hát egyet s fejére tüzes koronát rak.

És ahol sebet ejtett a madár csőre,

mikor nyakon csípte, s dobta bölcsőbe,

ott cirógatja most tavaszi karja,

ölelgeti, ahogy e kislány akarja.

Előbújt a felhős dunnái mögül,

kalapját levéve köszönni Katának,

az esztendő első fényes sugarával

meleg csókot adni Istennek ajkával.

Mint aki jól végezte dolgát,

sietve vitte tovább az útját

s eltűnt, könnyű fodrok alagútján.

Magunkra maradtunk, ketten a tóparton.

Kicsike porszem, mégis milyen fontos!

Óriási érték, úgy gondolom,

hát nekem is szebb lett már a Balaton.

Hazaértünk, Halász utca negyvennégy.

Jó kutyánk, a Pupák,

táncra perdült a ház udvarán.

Ahogy a teraszon vigyáztam Katát,

egyszer csak elgurult, kacaja megszökött.

Álmában utána nyúlt, hadakozott,

majd ki tudja min, jóízűt mosolygott.

S mint aki jól végzett egy dolgot,

felnőttesen megborzongott.

Az öreg nap, a vén házaló,

együtt díszíteni a partot,

miatta jár ide, nyilvánvaló.

És ha este maradni rest,

felhők mögül súgja a babának, Katának:

Szítsad fel a villanyt helyettem, lelkem.