A világ legtermészetesebb dolgának tartjuk azt, hogy látunk. Tekinthetünk az orrunk elé és messzire, jobbra és balra, fel és le, a visszaverődő fénysugarak mindent megmutatnak nekünk. Képesek vagyunk koromsötétben is látni, nem kell hozzá más, csak egy - a gondolatainkat éberen tartó- álom. Még ennél is többet tudunk! Belenézünk a másik szemébe és találkozunk az ő lelkével. Ez aztán nem akármi! A fejünkben szunnyadó központ felébred, érez és elképzel, emlékezik és töri magát, értelmet és akaratot szül. Talán ez az, amikor arról beszélünk, hogy a szem a lélek tükre. Nézzünk hát bátran és határozottan a másik szemébe, adjuk meg neki a lehetőséget arra, hogy kalandozhasson a mi gondolataink között.
Amikor beszélgetünk valakivel, sok mindent ki tudunk olvasni az ő szeméből, ahogyan azt megteheti a partner is. Ez nagyszerű dolog, hisz észrevehetjük az őszinteséget vagy éppen annak hiányát, ha lesütött szemeket látunk. A szemöldök felvonása, a pupillák szűkülése a hazugság előszobájáról árulkodnak. És még sok mindenre odafigyelhetünk, de túlzásokba ne essünk, legyünk kellemes beszélgetőpartnerek.
Hát ha még a szemek színéből kitalálható tulajdonságokról is beszélnénk. Messzemenő következtetéseket nem mernék levonni azokból, de váltig állítják, hogy a sötétbarna szenvedélyes a világos társaságot kedvelő. A zöld nagy szorgalomról és titokzatosságról árulkodik. Kék szemekkel a mindig vidám és barátságos emberek tekintenek a világra. A szürke szemek mögött a változatosságot szerető, megfontolt ember lakozik. Nem mondhatóak el mindezek egyhangú barna, a lusta zöld, a morcos kék és a hebehurgya szürke szemű személyekről. Azaz nem szabad megítélni senkit a szemeinek színe alapján.
A lelkek tükröződését mégis látjuk ha mélyen belenézünk egymás szemébe. Hajlamos vagyok arra, hogy ennek alapján első pillantásra kétféleképpen ítéljem meg az embereket. Az egyik olyan, akit szívesen látok és azonnal fogadok el feltételek nélküli kedves ismerősnek, barátnak. A másikkal szemben tartózkodó vagyok, tele ismeretlen, de óvatosságra intő előítéletekkel. Az életem megadta nekem azt az ajándékot, hogy rengeteg ember szemébe tekinthettem. Csak kevesen voltak olyanok, akik a "vigyázz"-ra figyelmeztettek volna. El kell mondjam, hogy nem igazán tévedtem az első benyomásokból fakadó következtetéseimet illetően. Lehet, hogy ez az én szerencsém csupán, vagy a génjeimben rejtőzködő adottság kérdése lenne?
Nem volt gondom a gyengén látó, de a vak emberekkel sem. Ők azok a kevesek, akik automatikusan adják át szemük lélektükrét a hangjuknak, amiből mind az előzőek jól kiolvashatók.
A napokban javítgatni próbáltam unokám napszemüvegét. Nem jött össze, sőt az elrontott darab szemétkosárba landolt. Mentegettem magam, de ő megnyugtatott, amúgy sem viselte igazán. Ennek igazán örültem. Enyhén foncsorozott dioptriás szemüvegem egyszer régen volt már, de napszemüveget soha nem illesztettem az orrom nyergére. Megértem azokat, akik szemük kényszerű védelme miatt viselik, de elfogadom azt is ha az erős napsugárzás, vagy csak a divat diktátuma miatt sötétítik be maguk előtt a világot. Velük kapcsolatban mégsem fogadom el azt, hogy szóba elegyednek bárkivel is, mielőtt egy határozott mozdulattal leemelnék az arcuk lényegét takaró, kedvtelésből viselt sötét üvegeket.
Több éve már annak, hogy ezt a témát feszegettem. Nem véletlen az, hogy ismét erről írok. Véleményem szerint megsokszorozódtak azok az emberek, akik nem mernek mások szemébe nézni, akik gyávák és takaróként húznak fel napszemüveget.
Az egyik községben díszes egyenruhába öltözött önkéntes tűzoltók várják az új gépjárműfecskendő felszentelésének ünnepét. Közülük ketten fiatalok, szálfa-egyenesen állva nemzeti színű zászlót tartanak a kezükben. Egyiken szemüveg van, napszemüveg, az eseményhez nem illő. Senki nem szólt neki, nem is tanították meg vele, hogy ilyen alkalomkor a lelkét kell adnia. Nem is hibáztatom a fiút. Ország-világ szeme előtt, a televízióban láthattam egyik miniszterünket. Hivatalos rendezvényen akkor éppen ő volt a főszereplő. A kamera lencsevégre kapta, már amennyire tudta. A jól-öltözött ember ott állt előttünk sötét napszemüvegben. Eszembe jutott egy kézfogásnyi pillanat, amikor vele találkoztam. A mostani magatartását kifogásolom és nem fogadom el. Talán mégis jobb, hogy nem láttam ismét a lelkének tükreit. Gyönyörködhettem a színpad előtt fegyelmezett sorban álló, fehér ingben rikító főispánban, ispánban, alispánban is. Egyenruhaként viselték a napszemüveget. Ezt hogy találhatták ki? Bizonyára kellett hozzá buta segítség.
A napszemüveget -nem a strandokon, nem a tűző napsütésben, nem a gondatlan, játékos szórakozás közben- viselő emberek többsége megemelt és merev fejtartással halad előre. Ez jó, hiszen neki is tudnia kell, hogy merre is tart. Ám maga mögé már nem tekint, el is felejti, honnan indult el. Lefelé nem néz, hát bármikor eltaposhat valamit, valakit. Ha az életében vannak nehéz pillanatok, biztosan vannak segítői, de ő nem látja a vele együtt haladókat, mert oldalra se vetíti a fejét.
Mielőtt bárki is a fejemre borítana valamit a leírt soraimért, elmondom ismét, hogy semmi kifogásom nincsen a napszemüveget viselő emberekkel szemben. Mindössze egyetlen egy a kérésem. Ha szóba elegyedünk, vedd le, tedd a zsebedbe és nézz rám. Hadd lássam én is a te megfáradt, kedvesen mosolygó, fiatalon csillogó, gyerekként rám tekintő szemeidet. És azután csak beszélj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése