Megismételhetetlenek!

   Érdekes és további gondolkodásra késztető mondatokat hallhattam gyermekemtől az Ő születéséről. Véleménye szerint a fogantatástól, kihordástól és vajúdó szüléstől függetlenül Ő volt az, aki szülőknek kiválasztott bennünket. Nem kezdtünk ezen vitatkozni, arra nem is éreztem magam felvértezve. Dönthetett a fiú életének első, megismételhetetlen pillanatában, szívének első dobbanásakor. Ugyanezt a jelzőt adhatom annak a pillanatnak, amikor majd a végsőt dobbantja az én motorom.

   Ha szerencsénk van, a kettő között ott van egy harmadik is a megismételhetetlenek közül. Vele találkozol ha meglátod a szemében minden szépségét a világnak és mindazt, ami értelmet ad a két szívdobbanás közti életednek. Ebből a szépségből születők közül ragadok ki most egy jókorát.                                                                                                              Aznap, amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, hét unokám hancúrozott kint a kertben. Három édesapjuk helyettem is dobálták a kosarakat, én kényelmes székben ülve, csendben szurkoltam a kicsiknek. Lencsevégre kaptuk őket, nem túl sűrű az ilyen alkalom. A sokalakos fotók hamar a falra kerülnek, díszítve az egész lakást. Van azonban egy állandó kép a nagyszoba szekrénysorának polcára helyezve. Kicsiny figurák ezek, öt lányka és két fiúcska, akik megszemélyesítik a hét unokát. Az ülőhelyük nem állandó, nem kötelező betartaniuk a születési sorrendet. Nincsen közöttük kicsi és nagy. Egyformák ők, ha a szeretet mérlegére állnak, hiába Békus az egyikük, Barika a másik.

   A világra-jöttük  hónapjainak szép, verses megidézésével és a saját verselő soraimmal én most mégis érkezési sorba állítom -no nem a figurákat- a szívem kincseit:

"Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság

tartja az égen, hogy le ne hulljon:félti aranyát."

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.  

"Almavirággal futkos a szellő,

akár egy kócos semmirekellő.

Kócosnak kócos, de nem mihaszna,

okot nem ád ő soha panaszra."

Májusnak e napján szőlőrügyek fáznak

és félnek, hogy ereje lesz még a télnek,

de a kikelet a nyárba olvad ma,

a csodát ő is látja, így akarja. 

"Próbálja szárnyát, csiripelget,

Kinéz a fészek peremén,

Köröskörül hány friss rügyecske,

Hány új kukac, hány új remény!"

Hirtelen felszínre fut a mély,

Szikrázva csattan testén a fény.

Tavaszi napsugár az, mi először meglátja,

Létező csodaként Őt valóra váltja.

"Süt a szép Nap, szép virágot

nyit a boldog július,

most születnek a villámok,

ott, ahol az ég borús."

És ahol sebet ejtett a madár csőre,

mikor nyakon csípte s dobta bölcsőbe,

ott cirógatja most tavaszi karja,

ölelgeti, ahogy e kislány akarja.

"újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó:

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint."

Friss forrás vagy és öröm,

napsugár nélkül is tündöklő.

Te vagy a fény, akit táncolni látok.

"A fázós rügy nem bújt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók."

mégis a fák ágai között cikázó fénysugarakban

érezhető közelségét látom egy tündérnek,

a jók közül való, szárnyait épp bontogató.

"Nevet, kacag a tavasz,

pajkos, kedves és ravasz,

hisz a szél messze szaladt,

nem maradt az ég alatt:"

Körülötted nyüzsög mindenki, ha teheti,

jó helyre érkeztél, e kis tündért a családja szereti.

A fészket te választottad volna?

Érezd jól magad, benne legyen derűs minden holnap.

 

   A hét kicsi unokám, szívük első dobbanásakor engem választottak volna nagypapájuknak? Ha igen, akkor jól döntöttek. Mert lehetek én akármilyen, csak az utolsó dobbanásom veheti el tőlük az én szeretetemet. Vagy még az se, ha jó erősen bezárták azt a szívükbe.